Az teljesen helyénvaló, hogy eltérő elképzelések és eképpen a baloldalon belül vita van arról, hogy mi a helyes stratégia 2026-ban, hogyan lehet leginkább a baloldali értékek képviseletét megerősíteni és némi esélyt szerezni arra, hogy valamiféle baloldali kormánya legyen egyszer az országnak.
Nem helyes viszont, hogy az e pillanatban 2026-os indulásukat ígérő baloldali pártok számos, hivatalosnak minősíthető megszólalója kétségbe vonja azok autentikus baloldaliságát, akik nincsenek velük azonos állásponton. Történelmi tény ugyanis, hogy a baloldal mindig erősen fragmentált volt, a szocialista pártban mindig is jól látható csoportok léteztek, és mindig nagy számban működtek olyan baloldali közszereplők is, akik párton kívüliek voltak. S bár a politikatörténet az 1994-1998-as, illetve a 2002-2008-as korszakot szociálliberális kormányzati ciklusnak hívja - melyben az MSZP-nek osztja a baloldali és az SZDSZ-nek a liberális szerepet -, mindenki, aki akkor élt (vagy fellapozza az akkori újságokat, megnézi a politikusokkal készült videofelvételeket), tudja, hogy az MSZP-nek voltak igen liberális arcai, és az SZDSZ-ben igen erős baloldali értékek léteztek.
Nemzedékünkben mindenki természetesnek tekinti, hogy a baloldali emberek nem egyetlen párt fegyelme alatt cselekszenek, ezért tekintette mindenki legitimnek, hogy a 2010-es években néhány szocialista színekben megválasztott politikus kiváljon az MSZP frakcióból, és Demokratikus Koalíció néven önálló politizálásba kezdjen. Azt az állítást, hogy egyetlen autentikus baloldali álláspont van, talán célszerű a későbbiekben is kerülni. Már csak azért is, mert egyközpontú baloldalra sosem érkezik annyi szavazat, mint az egyközpontú jobboldalra: ennek az oldalnak az értelmisége, sajtóelitje, szakértői tábora megszokta és elvárja, hogy a baloldal sokféle legyen.
E sokféleség most például abban nyilatkozik meg, hogy vannak, akik azt tartják kisebb kockázatnak, hogy nem bukik meg az Orbán-kormány, mások meg azt, ha egyetlen baloldali párt sem éri el a parlamenti küszöböt.
Nem kétséges, hogy a világ demokratikus baloldali erői az 1940-es évek elején a New Dealt megvalósító Roosevelt-kormányban bíztak – tekintettel arra, hogy a többi demokratikus baloldali kormányzat közül csak Svédországé, Ausztráliáé, Új-Zélandé maradt cselekvőképes. A demokratikus baloldal erői – még ha nem voltak is részleteikben ismertek a koncepciós perek vagy a diktatúra mértéke – nem azonosulhattak Sztálinnal és a Szovjetunió Kommunista Pártjával, és nem azonosulhattak Churchillel és a brit Konzervatív Párttal sem.
Lényegében mindenki belátta azonban, hogy a hitlerizmus győzelme vagy stabilizálódása elfogadhatatlan Európában, tehát a „három nagy” együttműködését, ami a hitlerizmus megsemmisítésének az útja, támogatni kell. Ennek pedig az az ára, hogy a demokratikus baloldaliak egy ideig nem támogatták a brit munkáspárti törekvéseket a kormányzás átvételére, amiképp a Sztálin ellen (emigrációból) küzdő mensevik illetve szociálforradalmár erőket sem, melyek számára Sztálin megbuktatása és az 1917 februári forradalom által teremtett többpártrendszer visszaállítása élvezett volna preferenciát.
A helyzet ma egy lényeges ponton analóg: az európai demokratikus rendet ma elsősorban Putyin és európai szövetségesei, így Orbán Viktor fenyegetik. Ahogy a negyvenes évek baloldali politikusaitól elvárható volt, hogy korlátozzák intézményes ambícióikat, pontosabban halasszák azokat a nácizmus elleni győzelem utánra, ugyanúgy várható el ugyanez a mai baloldaliaktól.
Ha stílusában nincs is igaza a Tiszára szavazást mindenképpen elutasító érvelésnek, egy speciális történeti helyzetben tartalmilag akár igaza is lehetne. Akkor lenne így, ha az 1945-ös és a 2026-os rendszerváltás analóg lenne.
Ismeretes módon az 1945-ös magyar rendszerváltás erői (melyek az 1940-es évek első felének legális és illegális ellenzéki pártjait, mozgalmait nevezték meg elődjüknek), a 2026-os rendszerváltás híveihez hasonlatos módon teljes mértékben ki akarták iktatni az előző évek politikai elitjét. Azóta sem látott arányban mozgósították ehhez a szavazójogosult lakosságot: 90 százalék feletti részvétel volt.
Ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy ezen a választáson a „bukott rendszer” kormánypártjai vagy azok utódpártjai többségbe kerülhettek volna, és akkor semmifajta rendszerváltás nincs Magyarországon. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság azonban – hasonlóan eljárva, mint az összes többi náci kollaboráns országban - nem engedte elindulni a győzelemre leginkább esélyes erőket, melyek az 1939-1944 es parlamentet uralták. (Az 1939-es választáson „természetesen” a kormánypárti jelöltek számára kedvezett a pálya, de a visszacsatolások utáni hangulatban enélkül is nyertek volna, ha nem is annyira.)
Egy olyan választáson, ahol bárki győz, mindenképpen a rendszerváltók győznek, természetesen nem indokolt, hogy a pártok együtt induljanak. Ettől függetlenül 1945-ben, bárki bármennyire győzött is, az előzetes döntés szerint koalíciós kormányban működött együtt versenytársaival - a parlamenti ellenzéknek néhány hely jutott összesen.
2026-ban azonban senki sem fogja megakadályozni, hogy korunk Európa-ellenes, illetve demokrácia-ellenes kormánypártja elinduljon a választáson és nagyságrendileg a szavazók felét magához vonzza. A baloldali pártok politikusainak ehhez a realitáshoz kellene alkalmazkodniuk. Ahogyan ezt a döntést – a nem indulás döntését - a momentumosok már meg is hozták.
Egyelőre kampány van, a Demokratikus Koalíciónak vagy az MSZP-nek, a Párbeszédnek meg kell mutatnia az erejét, ezt értem.
Minden formációnak jogában áll akár az utolsó percben is úgy dönteni: nem száll be a versenybe. Azért, hogy ezzel biztosítsa a rendszerváltást. És ezzel fizessen be a jövőre. A Tisza ugyanis – szerintem - egy jellegzetes választási párt. Olyan erő, amelynek az a dolga, hogy leváltsa az előző rendszert.
Ha ez megtörtént, a választók ismét politikai-világnézeti orientáció szerint fognak tájékozódni, és ha az autokratikus rendszer visszatérését a 2026-ot követő hónapok ügyészségi és törvényhozási munkájával sikerül megakadályozni, egy baloldali összefogás érdemi esélyese lesz a következő választásnak. Ha pedig a Fidesz továbbélését nem lehet jogilag megakadályozni, egy korrekt választási rendszerben a demokratikus erők nagykoalíciója vághat majd neki a következő választásnak.
Felelős politikusokhoz méltó, komoly vita, hogy ez így történjen-e, vagy sem. Tessék úgy is viselkedni.
A szerző egyetemi tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.