Benyó Tamás: Napokba zárva

Hajnali öt óra. Kidob az ágy. Kibattyogok a fürdőbe. Belenézek a tükörbe, és elszörnyülködöm. Egy újabb ránc a szemem alatt. Még több alapozó, még több festék. Legszívesebben otthon maradnék, de vár a munka, megbeszélések, egy kis aktatologatás, és az ellenőrzés. Összerándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy milyen régen nem foglalkoztam az adminisztrációval. Már évekkel ezelőtt megállapítottam, nem nekem való ez a munka, de azóta sem volt erőm és lehetőségem váltani. Talán ha tanár vagy pszichológus lettem volna, de én maradtam az, aki, lótifuti ügyintézője a város analfabétáinak. Iszonyodom a látványuktól, az orrfacsaró szaguktól, a rekedtes, agyondohányzott hangjuktól, mégis mindennap mosolyogva kell végighallgatnom őket. „Tanultál volna tovább – szoktam mondani magamnak –, de neked fontosabb volt, hogy kimaradj éjszakánként a barátnőiddel.”
Ma a lapos sarkú sárga vászoncipőmet veszem fel a térdig érő, apró mintás szoknyával. Felülre jó lesz valami vékony fehér selyem­blúz, amin épphogy áttűnnek a melltartóm csipkéi. Már csak valami bizsu hiányzik. Mindig is utáltam a ligő-lógó kiegészítőket, úgyhogy láncról szó sem lehet. A fülembe meg jó lesz egy pár kapcsos gyöngymedál. Indulás előtt még ellenőrzöm, hogy lecsavartam-e a gázt, kihúztam-e vasalót, és elzártam-e a tűzhelyet a kotyogó alatt.
Levi azzal fogad, hogy már egy órája hívogat egy nő telefonon. Állítólag rosszul töltöttem ki az egyik űrlapot, amit a gyógyszertámogatáshoz kellett beadnia a szociális irodába. Töltötte volna ki a hülyéje magának! Hívjon ügyfélfogadási időben, ha akar valamit. Öröm az ürömben, hogy Levi szólt, és nem valamelyik mísz picsa a gazdaságiról. Őt igazán kedvelem. Szeretek a közelében lenni. Sokszor elhülyéskedünk a cigiszünetben. Kifigurázzuk az ügyfeleket vagy a kollégákat, és viccelődünk a munkánk értelmetlenségén. Emellett sok mindenben hasonlítunk egymásra. Ő is nemrég vált el, csakúgy, mint én a férjemtől. Neki is két gyermeke van, bár ők már felnőttek. Minden bizonnyal korán, még a húszas évei elején gyárthatta le őket a feleségének. Ő is szereti a művészetet, mint ahogy én is rajongok mindenért, amiben az ember kifejezheti az érzéseit. Szeret kirándulni, és szeret egyedül lenni, bár ebben, ha jobban belegondolok, inkább különbözünk. Noha részben egyedül élek, azért az mégis fontos, hogy legyenek barátaim, akikre számíthatok a bajban. Másfelől ott vannak a gyerekek, akik minden második héten nálam alszanak. Meg is őrülnék, ha nem találkozhatnék és nem beszélhetnék velük. Levi egészen más. Ő, ha úgy tartja kedve, hetekig ki se mozdul otthonról. Irigylem is érte, meg nem is. Nekem fontosak a kapcsolataim. Jó tudni, hogy ha bajba kerülők, van kitől segítséget kérni.
Megnyitom az e-mailt. Dani három levelet is írt egymás után. Ha így folytatja, még betelik a postafiókom. Amióta szakítottunk, egyfolytában zaklat. Először Messengeren küldözgette az üzeneteit, vigyorgó smiley-kkal és szívecskékkel. Most pedig, hogy már letiltottam, e-mailekkel kezdett el bombázni. Szerettem, igen, de vége lett, és ezt képtelen elfogadni. Persze nekem is eszembe jut néha, talán még hiányzik is olykor-olykor, de én uralkodok magamon. Tudom, hogy pár perc, és elmúlik.
Ügyfél érkezik. Elő a legjobb modorommal! Helyet foglal, majd azzal kezdi, hogy ki akarják tenni a lakásból, mert már fél éve nem fizet a közművek felé, 15 perc. A folytatásban beszél a szomszédból kiszűrődő gyakori gyereksírásról, és arról, hogyan kiabálnak a felnőttek egymással és a kicsikkel, 35 perc. Végezetül beszámol egy igazán ijesztő jelenségről az utcájukban. Egy tetőtől talpig takaróba bugyolált ülő alakról, akivel a szemközti épület beugrójában szokott találkozni esténként. Laci bácsiban – így hívják – eleinte még az is felmerült, hogy egy halom szemét az a valami ott a fal mellett, pokróccal letakarva. Csak amikor hirtelen megmozdult, vált biztossá első megérzésében, nem kétséges, egy élő emberrel van dolga, 10 perc. Három az egyben – gondoltam magamban. Egyszerű árukapcsolás. Egyet a nyomorult szociális helyzet, egyet a gyermekveszélyeztetés és egyet – ki tudja? – a hajléktalanság okán. Nem szűkölködik az öreg félinformációban, ad elég munkát, de legfőképpen írnivalót, hiszen könnyen lehet, hogy sem a szomszédék agresszív viselkedésének, sem pedig a névtelenségbe és arctalanságba burkolódzó hajléktalanságnak nincs alapja. Ami pedig Laci bácsi saját ügyét illeti, már százszor elmagyaráztuk neki, hogy a felgyülemlett közüzemi tartozás rendezésében vagy éppen elengedésében rég nem mi vagyunk az illetékesek. Ám akár valósak az öreg jelzései, akár nem, nekünk ki kell vizsgálni mind a hármat egyenként. Fel kell venni a bejelentő személyes adatait (immár századszor), rögzíteni a pontos helyszíneket, felvinni a naplóba stb. Vége nincs adminisztráció az ügyintézés előtt és után.
Már kettő is elmúlt, és még egy falatot sem ettem. Könnyű salátát rendelek. Kihozzák, megeszem. Jöhet a délutáni műszak. A főnök hívat. Ki kellene ugrani egy családhoz. A jelzés szerint a Kikerics utcában egy apuka tartja „terrorban” a családját. Van, hogy napokra bezárja az anyukát a gyerekekkel a lakásba. De az is előfordult már, hogy az asszonyt lila monoklival a szeme alatt látták lemenni a sarki fűszereshez. Már megint tűzoltásra használnak minket. Menjek ki, és mérjem fel a terepet. Egyedül. Ha pedig úgy érzem, hogy a gyerekek azonnali kiemelésére van szükség, hívjam nyugodtan a gyámhivatalt. Kopogjak be az ajtón, mutatkozzam be, és kérdezzem meg, hogy igaz-e a hír, miszerint az apuka veri az asszonyt és a gyerekeket. Na, nem! Adjanak mellém rend­őri kíséretet, akkor talán hajlandó vagyok kimenni. Háborgok egy sort, majd nekiindulok eleget tenni a megbízásnak. Rendőr sehol, kolléga sehol. Egyedül állok a bejárat előtt bebocsátásra várva.
Csak ekkor ugrik be, hogy Laci bácsi éppen ebben a házban lakik. Talán pont erre a kisgyermekes családra gondolt, amikor beszámolt a kiabálásokról és a gyereksírásról? Egy magas, szikár férfi nyit ajtót. Kérdi, ki vagyok, és mi a fenét keresek. Bemutatkozom, majd előadom, hogy miért jöttem (kihagyva belőle a jelzést tevő személyét, akiről egyébként sem tudok semmit azon kívül, hogy a ház egyik lakója). Úgy csinálok, mint aki biztos a dolgában. Megkérdezem, otthon van-e a felesége és a gyerekek. Nincsenek, feleli, majd miközben betessékel, elmondja, hogy vidékre mentek a nő nagynénjéhez látogatóba. Nem szívesen engedek az invitálásnak, de furdal a kíváncsiság, igazat mond-e a férfi. A lakás pici és zsúfolt. Miközben körbe vezet, észreveszek egy csukott ajtót. Megkérdezem, mi van mögötte. Látom az arcán, nagyon nem tetszik neki, hogy kíváncsiskodom. Elmondja, hogy azt a szobát régóta nem lakják, mert olyan rossz állapotban van. Jelenleg lomtárként működik. Gondolkodom, érdemes-e erősködni, hogy kinyissa nekem, aztán lemondok róla. Megköszönöm, hogy fogadott, és gyorsan lelépek. A kapun kilépve kifújom magam.
Visszafelé a buszon megfájdul a hasam. Már a gondolattól rosszul vagyok, hogy mi vár rám az elkövetkező órákban. Érzem, hogy kezd rendetlenkedni a szívem, kihagy, újraindul, megint kihagy, hogy azután összevissza kalapálva folytassa a munkát a mellkasomban. Megérkezem. Besietek az interjúszobába. Magamra zárom az ajtót. Biztonság kedvéért a görcsoldó mellé bedobok még egy fél Xanaxot is. Lassan megnyugszom. Mobilozom egy kicsit. Azzal is telik az idő. Lassan vissza kell mennem az irodába. Nem akarom, hogy rám rúgják az ajtót, és arról faggassanak, mit kerestem egyedül ott, ahol az ügyfeleket kellene szóra bírnunk.
A munkaidő a végéhez közeledik, nekem pedig sietnem kell, nehogy egy perccel is többet töltsek el a kelleténél ebben az aktatemetőben. Rendet rakok az asztalomon. Kiviszem a konyhába az edényeket, amelyek az egész napos folyadék- és tápanyagbevitelt voltak hivatottak szolgálni. Megigazítom a ruhám és a sminkem a mosdóban, ellenőrzöm a tisztaságot a lábam között, és elköszönök. Futok a villamos után. Épphogy sikerül elérnem, és beverekednem magam a hátsó ajtón a kocsiba, ahol különféle parfüm-, izzadság- és a hajléktalanok által hátrahagyott húgyszag kering céltalanul a levegőben. Jobb híján én is, mint a többi utas, a telefonom villódzó képernyőjébe menekülök. Odébb két férfi magából kikelve üvölt egymással. Gyorsan felmérem a köztünk lévő távolságot, lesz-e elég időm elhagyni a helyszínt a soron következő megállónál, ha tettlegességre kerül sor. Megérkezem. Átvergődöm a tömegen, majd mielőtt rám csukódik az ajtó, leugrom. Az aluljáró lépcsőjén egy idős asszony áll pár szál fonnyadt nárciszt szorongatva maga előtt. Ami készpénz van nálam, mind a kezébe nyomom. A néni szelíden rám mosolyog. Elutasítom a csokrot, amit felém nyújt, de ő hajthatatlan. Átveszem, és egy egész utcahossz­nyit viszem magammal, ahol aztán egyetlen mozdulattal a kukába hajítom. Ekkor hirtelen megálljt parancsolnak a lábaim. Pár pillanattal később már könyékig merülök a szemetesbe a virágok után kutatva. Nagy nehezen sikerül kezembe kaparintani, és elővarázsolni a csokrot a napvilágra.