Bárdos Fanni: Még egy esély

Tele kukászsákoknak ütközött az ajtó, amikor kitártam. Belépve közelebbről is szemügyre vettem. Cipőtalpammal úgy érzékeltem, puha. Átléptem őket.
– Hahó! – kiáltottam a ház többi részébe.
Anyu hangja az emeletről szólt. A konyhában borospoharak és az ünnepi szalvétatartók. Szag alapján bor fogyott. Felkiáltok anyunak. Buli volt? Válaszol, hogy nem, csak randi. Töltöttem magamnak egy pohár vizet a csapból.
A száraz folyadék kaparta a torkom. Túl kemény a víz. Kiöntöttem és valami más utóíz után kutattam. A hűtő látszólag tele, valójában csak szószokkal és savanyúságokkal. A kamrában különböző márkájú laktózmentes tartós tejjel megrakott polcokat találtam.
– Van üdítő? – kérdeztem hangosan.
Nem válaszolt azonnal, végül csak annyit, hogy nincs. Teához vizet forraltam. A gép fáradtan búgott, először halkan, egyre hangosabban. Piros pöttyös bögre, hőre változó családi fotós bögre, sárga bögre, görbe bögre, és egy, amit én festettem általánosban. A választásom arra esett, amiből régen apa ivott. Fent anyu telefonja csörögni kezdett. Futó lépések a plafon felől, majd Hallók és Hallasz?-ok. Kuncogás halkan, majd hangosabban. Notesz után kutatások. Toll után kutatások. Ceruzatalálások, Ez is jó leszek és Rendben, felírtamok. Anyu sötétre húzott szemekkel és fülig érő mosollyal ereszkedett alá. Meg sem kérdeztem, ki volt. Ölelés közben a fekete, hát nélküli ruhája alá betömködtem a bőrszínű biciklisnadrágja kilógó címkéjét. A napomról kérdezett, meg a munkáról. Sikerült-e leadni azt a cikkvázlatot, amihez a múltkor tőle kértem tanácsot, és a menedzserem elfogadta-e. És a suli? Hogy állok a beadandókkal, és miért állok ilyen rosszul? Irracionálisan ideges lettem, és megkértem, hogy beszéljünk másról, ami nem valamilyen követelmény vagy elvárás. Jól van. Nem kell rögtön harapni. Bűntudat. A randi­jai­ról sztorizott és az aktuális csávókról, akikkel különböző randiappokon matchelt. Kivéve a múlt hét vasárnapi csávót. Őt egy közös barát mutatta be, de nem lesz második randi sajnos, mert mint kiderült, radikális anarchista. Pedig volt egy egész kompakt egészségbiztosítása, meg céges kocsija is. Mekkora szívás! Kár érte. Ma délután is lesz találka a tegnapelőttivel. Bármelyik pillanatban betoppanhat. Féltem, hogy be akar mutatni. Sétálni mennek egy közeli erdőbe. Vagyis erdőnek csúfolt fás területre, új építésű apartmanokkal körbevéve. Bocsánatot kért, amiért ma itt kell hagynia, de nem tudta, hogy jövök. Ha tudta volna, máshogy szervezi. Mondom, hogy nem baj. Tényleg nem baj. Elleszek. Elmeséltem neki, hogy a kedvenc kollégámat előléptették. Örült neki, és megkérdezte, engem mikor fognak. Anyu, gyakornok vagyok. Nem tudnak előléptetni, amíg nem dolgozom ott rendesen. Szerinte rendesen dolgozom, ami kedves, de nem változtat a szerződésem fizetésre vonatkozó pontján, sem az esélyeimen. Megdicsérte az alakomat, szerinte fogytam, szerintem nem. Én is megdicsérem az alakját. Azt mondta, megint nem eszik este hat után. Arcán őszinte mosoly fut át.
– Jól vagy, anyu?
Nem érti a kérdést. Miért ne lenne jól? Megfordult a fejemben, hogy fel kéne menni a szobámba, ha el akarom kerülni az esetleges találkozást. De maradok, és anyu kérésére átnéztem a cipősszekrényt, és kiszortíroztam azokat, amelyeket fel lehet vinni a padlásra a téli időszakra. Fényszórók villantak át a függönyön. De a kocsi továbbgurult. Még maradhatok. Anyu bezsákolta a cipőket, és a hátára lendítve a zörgő csomagot felcipelte őket két lépcsősoron. Begöndörített első tincseit apró fejmozdulatokkal hátraigazítva. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, de azt mondta, nem. Lefele terpeszben oldalazott a ruha szűk szabása miatt.
– És ezek? – csapkodtam meg a fekete zacskókat a bejárat mellett.
– Szennyes.
– Szennyes? – kérdezem, a nappaliban felállított szárítóra pillantva.
– Nem az enyém! – segít ki. – Gyorsan kimosom neki, és a randi utánig megszárad, ha minden igaz.
Kettőt pislogok, majd bólintok. Valaki beparkol a beállónkra. Most tényleg. A kocsi motorja búg, majd elhall. Kocsiajtó nyílik és csukódik.
– Jó bulit! – mosolygok rá az első lépcsőfokra lépve.
Megköszöni, és sietve rúzst dob fel az előszobai tükör előtt. Fentről hallom, amint elnézést kér a ruhája miatt, és hogy máris megy, és átöltözik valami kényelmesebbe, amiben lehet sétálni, csak hát képzelje el, egyszerűen nem volt ideje. A hátizsákommal együtt bezárkóztam a gyerekkori szobámba, de megfogadtam, nem maradok. Holnap hazamegyek a lakásba. Ledobom a hátizsákom a futógép padjára, a töltőmet kihúztam az első zsebből. Az ágy melletti konnektorhoz kuporodva írtam egy gyors üzit a kollégámnak, de majd a következő irodás napon úgyis kifejtem neki ebédszünetben.
– Tudom, hogy legutóbb azt mondtam, nem fogadom vissza. De azt hiszem, adok neki még egy esélyt.