Amikor elkészült az akár több száz dobozból álló halom, csóvát vetettünk rá, és üvöltöztünk, hogy „toronyháááztűűűűz”, majd rohantunk, amikor a tűzoltószertárból megérkezett a két rohamkocsi.
Januárban a kidobott karácsonyfatorzókat mint indiánok lovak után kötött csúszkáját vonszoltuk az egri Karaszek Mihály tér mögötti nagy placcra, ahová korábban építési hulladékot helyezett el a város. A több száz, központi fűtésben csontszárazra aszalódott fa olyan intenzitással gyulladt meg, hogy a füst felhő módjára borította be a Csebokszári-lakótelepet. A pillanat, mikor már tudtuk, ezt nem lehet megfékezni, a váll feletti hátranézés, hogy ki lát minket! Az a recsegő, pattogó, csiszoló papíron elrántott alufólia hang, amikor megértettem, miért rakott a mongol sereg tábortüzet városokból.
Volt ez a svájci katasztrófa. Mikor megláttam, hogy videókat is feltettek az utolsó pillanatokról, nagyon tudatosan görgettem tovább, nem volt az a pénz, hogy megnézzem. Félem már a tüzet. Kezemen van egy nagy folt. Egy nagy műanyag darab cseppent rá, műanyag zacskóról, amelyet botra tekertünk. Azt vízionáltuk, középkori katonák vagyunk és fáklyákkal lovagolunk haza a sötétben. Az egri Gyalog galopp.
Az iskola aulájában egykedvűen néztem a diákigazgató választás utolsó fázisát, a diszkót.A felügyelő tanárok dicstelen szerepében tetszelegtem. A diszkó tízig tartott, annyi volt a dolgom, hogy nyolckor megszervezzük a szavazást, kihirdettessem az eredményt, vigyázzak, hogy senki ne csapja szét magát, illetve megakadályozzam a rendbontást. Nem túl nagy feladat, olyan pengén szokott volt lemenni az egész, hogy évek teltek el komolyabb rendbontás nélkül.
Az aktuális évfolyam tanulói, mindig nagyon lelkesek voltak, hatalmas várakozás, diák büfé, kókuszgolyó, hamis narancslé, kis tanáriban egy konyak a hűtőben, szendvics, egy diák DJ az iskola szerény hangosító szettjével a népszerű slágereket nyomta.
A korlátnál álltam, néztem a táncoló alig száz fiatalt. A falusi diszkókat idéző világítás (egy diszkó gömb és 1 égősor)mutatott utat a sötétben. Páran ügyetlenkedtek a lányokkal, mindig elpirultam, magamat láttam bennük. Csetlettem-botlottam egykoron, grimaszolok, hagyjuk, ez már a múlt. Éppen azt néztem, hogy lassan szólni kéne a 12.B-ből a három srácnak, hogy látom ám, miben mesterkednek, amikor Kinga lépett hozzám, meglökött és a fülembe kiabált.
– Jöjjön má, Valér bá!
– Mi történt, Kinga?
– Tűz van!
– Tűz? Hol?
– Szerintem ne beszélgessünk, mert tényleg ég ám...!
– De mi az, hogy tűz van? Ne hülyéskedj már! Ha kihívom a tűzoltókat, és nincs semmi, akkor tudod, hogy én nem fogom kifizetni a...
– Tanárúr, jöjjön már, a fenébe is, ég a szomszéd ház! Ne beszéljen már annyit!
Hirtelen értettem meg, nem hülyéskedik, amúgy sem volt rumlis csaj, pattanok le, futok ki az udvarra. Az iskola Eger-Felnémeten került kialakításra, a falu közepén, a rendszerváltás után. Egyszerűen levágták egy utca kertjeinek nagy részét. Ezért is volt nagyon furcsa hangulata az intézménynek, ha kinéztünk az ablakon, sok házban még tyúkokat láttunk kapirgálni, libák gágogtak, kakaskukorékolás volt a háttérzaj.
Ahogy kirobbantam az iskola parkoló felőli kapuján, azonnal észrevettem, hogy valóban füst van, s valóban ott a tűz is, pont szemben velem. Az öreg parasztház, amelynek a kapuja az utcára nézett, a hátsó traktusát mutatta nekünk. Öreg ház, mögötte istálló, raktár, tyúkudvar és füstölő, klasszikusan kialakított száz éves ház, pár idős fa az udvarban. Csak a ház sziluettje látszott a sötétben, éppen ezért azonnal észrevehető volt az a pár szerény lángnyelv, ami a deszkákat nyalogatta. Húaszentjit, kiáltottam fel, és már ugráltunk is át a kerítésen. Nem kellett senkinek mondani, mit is csináljon, vagy tíz 16-18 éves gimnazista is azonnal reagált, köztük Misi a 2 méteres kosárkirály, vagy Máté, a félig perui indián ,félig magyar srác, egyik legjobb barátom unokaöccse. A vaksötétben a kerten futottunk át, páran drótokban botlottak el, ment az anyázás, szerencsétlenkedés. Ahogy megszokta a szemünk a sötétet, lassan felmértük, mivel is állunk szemben. A házhoz épített füstölő kapott lángra. A füstölő önmagában nem lett volna nagy gond, de mivel kapcsolatban állt a főépület együttessel, bizony látható volt, még tíz perc, és visszafordíthatatlan lesz minden. Meresztem a szemem, alig látok valamit, a ház sötét, verem az ajtót kopogás gyanánt, meg keresem a csapot. Kiabálunk egymásnak, egy diadalittas hang süvölt a sötétből! Megtalálta valaki az istálló ajtaját, és az nyitva volt, tele szerszámokkal, amelyek hasznosak lehettek, pár balta, villa, kapa.
Kétségbeesetten kerestem a csapot, meg is leltem, nyitom, semmi, el van zárva, szívom a fogam. A kút sziluettje is látszik, biztos voltam benne, hogy lesz kútkáva, de a tetején betonsapka, leszerelték a kereket is, innen nem lesz víz. Hirtelen látom, világ gyullad a házban. Mindenki rohan oda, a lángok egyre nagyobbak, kopogok erősen, az öreg üvegezett ajtóra felrakott függöny mögött lassú árny emelkedik.
– Nyissa ki! Nyissa ki! Tűz van! Ég a háza! Hol van víz?!
Az árny nagyon lassú, látom, egy öreg néni, görbebottal valami széket cipel.
– Csókolom, nyissa ki! Ég a háza!
A néni a széket nagy nehezen a kilincs elé, alá teszi, valamit ügyetlenkedik, én rázom a kilincset, várom, nyissa ki valaki az ajtót, de semmi, a nénike valamit mókolgat benn!
– Csókolom, adjon vizet! Hol a víz, csókolom? Ég a háza, érti, mit mondok?!
A néni, ekkor már hangosan sír, megértem, barikádot épít az ajtó mögé, erre kellett a szék is.
Egyre erősebben rázom az ajtót, láthatóan nem érti, hogy hozzá beszélek, Misi hangosan üvölt a sötétből, baltával veri a faépületet, zubognak az ütések, próbálják a szerszámokkal ledönteni a füstölőt.
– Ne bántsanak kérem, öreg asszony vagyok, ne öljenek meg, kérem!
