A Szabadság téren áll egy emlékmű, amelyet nem a közösség emelt, hanem a hatalom vitt keresztül. 2014 nyarán, éjjel, kordonnal és rendőri biztosítással került a helyére. Azóta is úgy működik, mint egy kőbe öntött módszer: nem emlékeztet, hanem állít; nem kérdez, hanem kijelent; nem gyászt old, hanem vitát konzervál.
Egy Orbán utáni korszakban ezért nem az lesz a döntő kérdés, hogy „le kell-e bontani”.
A döntő kérdés az lesz, hogy képesek vagyunk-e végre felnőtt módon beszélni arról, ami a szobor mögött van: a felelősségről.
Mert a sas–angyal képe kényelmes: a sas támad, az angyal szenved. A történelem így nem döntések sora, csak egy ránk zuhanó végzet. Csakhogy 1944-ben nem a végzet gettósított, nem a sors készítette a listákat, és nem az allegória terelte vagonba az embereket.
A német megszállás tény. Az erőszakos szuverenitásvesztés tény. Az is tény, hogy a nácizmus pusztítást hozott Magyarországra. De az is tény, hogy a magyar államgépezet – közigazgatás, csendőrség, hivatalok – működött, intézkedett, végrehajtott. És amit külön ki kell mondani, mert a kényelem mindig elkeni: magyar nem zsidó állampolgárok is részei voltak ennek a történetnek.
Kétféleképp. Voltak, akik részt vettek az üldözésben: egyenruhában és civilben, parancsra és meggyőződésből, haszonért és gyűlöletből. Volt nyilas terror és volt mindennapi kiszolgáltatás: feljelentés, elvétel, kipécézés, „csak egy jelzés” a megfelelő helyre. Aki azt mondja, „nem volt választás”, gyakran nem azok közül való, akiknek tényleg nem volt.
És voltak, akik segítettek. Akik rejtegettek, élelmet vittek, közbenjártak, papírt szereztek, menekítettek. A túlélés gyakran azon múlt, hogy akadt-e egy ember, aki nem az árral ment. Ezt sem szabad elhallgatni – de ebből sem szabad felmentést gyártani. A mentés nem mentség a nem-mentésre; a hősiesség nem törli el a bűnrészességet.
Ez a kettősség az, amit a Szabadság téri emlékmű ma nem segít kimondani. Inkább eltolja a hangsúlyt: a cselekvő eltűnik, és marad „a történelem”. A felelősség helyét átveszi a tragédia. A tragédiában nincs tettes, csak szenvedés van. És a szenvedésből így – észrevétlenül – politikai felmentés lesz.
Itt jön az a mondat, amelyet egy Orbán utáni Magyarországnak nem idéznie kellene, hanem megtanulnia. 1991-ben Franz Vranitzky osztrák kancellár az osztrák parlamentben – kifejezetten az osztrák szövetségi kormány nevében is – kimondta, hogy egy ország lehet áldozat, és közben lehet részese a másokra mért szenvedésnek. A legszebb és legkegyetlenebb mondata ez volt: „Valljuk történelmünk minden adatát és népünk minden tettét — a jót és a rosszat is. Ahogy a jókra joggal vagyunk büszkék, úgy a rosszakért kötelességünk bocsánatot kérni: az életben maradottaktól és a halottak utódaitól.”
Ez a mondat nem rombol nemzeti méltóságot. Éppen ellenkezőleg: méltóságot teremt, mert azt mondja, nem bújunk a sors mögé, nem tolunk át mindent a „külső erőkre”, és nem tesszük a felelősséget tabuvá. A felelősség vállalása nem önostorozás – hanem politikai kultúra.
Mi következik ebből a Szabadság téren? Egy Orbán utáni korszak legkönnyebb mozdulata az lenne, hogy „vigyük el” a szobrot, és kész. Csakhogy ez csak látványos adminisztráció. A szobor ugyanis nem pusztán tárgy: emlékezetpolitikai módszer. Ha a módszer marad, a tárgy cserélhető. Ha a módszer változik, a tárgy sorsa is értelmet nyerhet egy tisztességes folyamaton belül.
Ezért szerintem a felelős út nem a gyors gesztus, hanem egyetlen, nagy, legitim döntési keret. Nyílt, szakmai és civil részvételű pályázat és társadalmi eljárás, amelynek tárgya egyszerre: egy új, közös emlékhely létrehozása (nem allegóriával, hanem kimondással); és a jelenlegi sasos emlékmű jövőjének eldöntése: maradjon-e, kapjon-e kontextust, vagy kerüljön el a térről.
Ebben a keretben lehet végre nem trükközve beszélni arról, hogy a Szabadság tér nem „szoborkérdés”, hanem a politikai kultúránk tükre. Én személy szerint az eltávolítás mellett lennék – mert úgy látom, ez az emlékmű nem félreérthető, hanem félrevezető. De ez már vélemény, és a lényeg épp az, hogy a döntés ne erőből szülessen, hanem átlátható, vállalt eljárásban: vitával, érvekkel, felelősséggel.
Mert az Orbán utáni korszak próbája nem az lesz, hogy le tud-e szedni egy sast a kőről. Hanem az, hogy bele tud-e illeszteni egy mondatot a közös nyelvünkbe: „Valljuk a jót is, a rosszat is. És amit rosszul tettünk – azért felelősséget vállalunk.”
A szerző oktatáskutató, a Tani-tani alternatív pedagógiai lap főmunkatársa.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
