A múltat, ha a párt úgy akarja, meg lehet változtatni – írja George Orwell sokat idézett, 1984 című művében. Ám nemcsak a múltat lehet átírni: a külpolitikát is. A diplomácia nálunk nem hosszan érlelt stratégiai gondolkodás, hanem rögtönzött színpadi előadás: a szereplők és a díszletek naponta cserélődnek, de a központi üzenet ugyanaz marad: mindig nekünk van igazunk. Mellékes, hogy a tények mit mondanak. A magyar külpolitika esetében az ellentmondás működési elv.
A legújabb példa Venezuela esete. 2023 novemberében Szijjártó Péter még széles mosollyal állt Nicolás Maduro mellett. Külügyminiszterünk a kapcsolatok újjáépítéséről, az együttműködés fontosságáról beszélt. Szijjártó lelkesen bólogatott a diktátor szavai hallatán. Miután azonban az amerikai katonák elfogták a venezuelai elnököt, és az Egyesült Államokba szállították, Orbán Viktor egyszerre megvilágosodott: „minden narkóállam bukása öröm”, és „nem ejt egy könnycseppet sem” Maduro bukása miatt, mondta. A tegnapi barát mára zavaró tényezővé vált. Sőt, a magyar kormányfő hétfői nemzetközi sajtóértekezletén azt is mondta, a történtek lehetőséget jelentenek az olcsóbb olajra. Közölte mindezt úgy, hogy szinte órákkal azelőtt még az olajárak emelkedését jövendölte. Külügyminiszterünk eközben mélyen hallgat. Mintha soha életében nem is járt volna Caracasban.
Hasonlóan sajátos helyzet alakult ki Szlovákiával kapcsolatban. Robert Fico, akit Orbán Viktor régóta politikai szövetségesként ünnepel, nemrég olyan törvényt fogadtatott el, amely akár börtönnel is fenyegeti azokat, akik kifogásolják a Beneš-dekrétumokat – azokat a rendeleteket, amelyek alapján magyarokat telepítettek ki és fosztottak meg vagyonuktól. A Fidesz egykor hangosan bírálta a dekrétumokat. Most azonban kormányfőnk csak annyit mond: „tanulmányozza” a helyzetet, és „kellő mélységben” még nem tudott egyeztetni Ficóval. A felvidéki magyarok elleni intézkedés nyilvánvaló, de a baráti viszony az illiberális tábor oszlopos szlovák tagjával felülír minden nemzeti érzést. A Neue Zürcher Zeitung találóan fogalmazott, amikor azt írta, Fico két kamion közé préselte Orbánt. Dönthetne a felvidéki magyarok mellett – vagy megőrizhetné a szlovák miniszterelnökkel kötött kényes szövetséget. Egyelőre marad a mellébeszélés, a ködösítés.
A kormány sajátosan értelmezi a szuverenitást: egyszerre próbál barátságot ápolni Donald Trump Amerikájával, Vlagyimir Putyin Oroszországával és Hszi Csin-ping Kínájával. Három hatalom, három egymásnak feszülő érdekszféra. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt: a konnektivitásnak nevezett csodastratégia előbb-utóbb összeomlik, hiszen nincs köze a realitásokhoz, még kevésbé a pragmatizmushoz. Ennek az összeomlásnak lehetünk most a tanúi. A venezuelai akció után Trumpnak nem tapsolhat olyan látványosan a kormányfő, hiszen Moszkva és Peking elítélte az akciót, Szlovákia úgyszintén. Nicolás Maduro persze nem olyan jelentős személyiség, akiért a kisujját is mozdítaná akár Oroszország, akár Kína, de ez az újabb eset is egyértelműen jelzi: elvesztettük a külpolitikai iránytűnket.
S nem csak a diplomácia határai mutatkoznak meg, előbb-utóbb a hazugságok is lelepleződnek a nemzetközi színtéren. Orbán korábban azt mondta, Trump pénzügyi védőpajzsot ígért. Hétfőn azonban maga a kormányfő ismerte el: ilyen pajzs nem létezik; az áprilisi választásig alighanem nem is lesz ilyen. Az sem volt igaz, hogy Magyarország időtlen mentességet kapott az amerikai szankciók alól. Egyetlen hónap is elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: szó sincs örök garanciáról, a felmentés egy évre szól. Hogyan hihetnénk ezek után a miniszterelnöknek bármely nemzetközi találkozó után?
A kormányfő azt állítja, hogy az áprilisi voksolás „a háború előtti utolsó választás”, mert „Brüsszel döntött”, hogy háborúba megy. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, maradunk a NATO védőszárnya alatt. Vagyis egyszerre félünk a Nyugattól, és kérünk tőle védelmet.
Ellentmondások sora. Az egész külpolitika hamis értékítéletekre épül - de előbb-utóbb minden kártyavár összeomlik, különösen akkor, ha hazugságokkal támasztják alá.