Mottó: Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd.
Vajon mi írna most Arany János? Mit írna a kegyencjárat kapcsán? Hogy Amerikába repül a majd’ kétszáz magyar bárd, és mind bírja mondani: éljen a király? Azaz éljen Viktor?
Igen, ma így hangzana a vers, azzal a nagy különbséggel, hogy most akadna, ha kell ötszáz bárd, aki bármit hajlandó mondani, amit előírnak neki. És azt se bánja, ha maga a király hazudtolja meg… illetve, nem, nem úgy direktbe, mert a mi királyunk ilyet nem tesz… De kiválasztja a maga bárdjait, és igen, felülteti a gépmadárra, hogy együtt repüljenek a még nagyobb királyhoz. És nincs más dolguk, mint eldalolni: a hun föld hűséges, a nagy király hatalmas, ők ketten együtt pedig megforgatják a világot. És a bárdok teszik a dolgukat, alázattal hallgatják Viktorukat, isszák a szavait hazafelé a repülőn, mit is intézett ott abban az ovális szobában, egymás meleg kezét fogva. „Van pajzs, sok-sok dollár, félre az okvetetlenkedő európaikkal, nem kell már a pénzük, az istenadta nép boldog lesz, mert Donald és én így döntöttünk…” És a közel kétszáz bárd hűségesen énekli:
Felségek! valóban koronáitok
Legszebb gyémántja Hunnia:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne leltek.
De aztán mi történik? Egyszer csak Donald kiesik a szerepéből és világgá kürtöli: nincs itt semmiféle pajzs, Viktor ugyan kért tőle dolgokat, de ő nem adta, A bárdok azonban, mintha meg se hallották volna tovább pengetik húrjaikat, változatlan erővel és hangszínnel éltetik nagyszerű királyukat. Márpedig pajzs van, mert a Viktor azt mondta, Donaldra nem kell figyelni, sokszor beszél összevissza; ők ott voltak, jelen voltak, megállapodtak, a pajzsról is, bár nem tudják pontosan mi is az a pajzs.
Most viszont mi történik: Viktor király, ország-világ előtt vallja be, hogy pajzs nincs, védelem nincs, mert nem tudtak közös megoldást találni. Hallják ezt a hivatásos bárdok, a külföldről ideédesgetett dalnokok, hallja mindenki, és nem történik semmi. A közel kétszáz Amerikát járt dalnok hallgat, mint a sír. Nincs egy se közülük, aki megszólalna, nem, nem kérne bocsánatot, csak annyit mondana: elhittük, amit a mi királyunk mondott nekünk. Nem kell több, még csak a lantját se kell eldobnia – úgy se lenne rá a képes –, pusztán elismerni: része volt egy olyan hazugsággyárnak, amely felhasználta őt is. De tényleg nincs egy se közöttük, aki kiállna legalább a saját igazéért, a saját hiteléért. Ha már Viktor ezt megtette. Igaz, nem úgy, ahogy illett volna, nem vállalta, hogy lódított, nem vállalta azt sem, hogy hazudni vitte magával a sok-sok bárdot… Annyit azonban megtett, hogy elismerte, beismerte: nincs pajzs, nincs pénz, lányegében nincs semmi.
Bő kétszázötven év alatt, Arany óta, ennyit változott a világ. Akkor a bárdok még öntudatosak voltak, nem voltak hajlandóak dicsőíteni a királyt. Ma az igazságért nem kellene a halálba menni, bár ki tudja: számukra a pénz megvonása maga lenne a halál.