Egyik távoli ismerősömmel beszélgetve tudtam meg, hogy a rendszerváltást megelőző években párjával, későbbi férjével mindketten az Egyesült Államokban tanultak, sőt már állást is sikerült találniuk. Mégis – maguk számára is váratlanul – hazajöttek, pedig egy kisebb egyetemen mindketten oktatóként helyezkedtek le. Jó kilátásokkal nézhettek volna szembe ott a jövővel. Hitetlenkedve kérdeztem rá a miértre. Bele sem gondoltam, hogy ez a kérdés mennyire nem ugyanazt jelenthette 1988–89-ben, mint a 2020-as években.
Úgy hittük, hogy valami nagy, megismételhetetlen dolog történik odahaza.
Jelen akartunk lenni, úgy éreztük, hogy amennyiben elmulasztjuk ezeket az éveket, akkor jóvátehetetlenül lemaradunk a történelemről – hallgattam tovább ismerősömet, aki ma már kicsit szégyelli akkori naivitását. Nem titkolta, most másként döntene. Az egyik legnagyobb nehézséget alighanem az jelenti, hogy életünket előrefelé éljük, és visszatekintve értjük meg – tette hozzá. Minderről eszembe jutott egy azokra az évekre datálható feltűnően hasonló élményem.
Egyetemisták voltunk, és Judittal, akkori barátnőmmel, és úgy döntöttünk, hogy nyáron Prágába utazunk. Kispénzűek és találékonyak voltunk. Vonattal mentünk abba a városba, ami akkor olcsónak számított. Még nem özönlötték el a nyugat-európai turisták, főként nem a „nyugatnémetek”, akik odahaza alighanem nemzetük újraegyesítésének lehetőségeit figyelték árgus szemekkel. Remek szállást találtunk annál a hölgynél, aki a pályaudvaron szólított meg, és ajánlott szobát egy belvárosi lakásban.
Nyakunkba vettük Prágát, igyekeztünk mindent megnézni, amit ez a kultúrájában, építészetében és történelmében gazdag város kínált. Judit azt megelőzően soha nem járt itt, én csak szüleimmel kissrácként, ami az idegenvezetéshez kevés volt.
A valószínűtlenül szép hely felfedezése ezért is lehetett közös élmény. Varázslatossá tette ezeket a napokat a szerelem is.
Megtörtént, hogy városnézés közben visszarohantunk szállásunkra, mert a vágynak megvan az a formája, amit csak ágyban és párnák között lehetséges megélni. Aztán visszasiettünk a városba.
Barátnőm kezét fogtam a zsidónegyed utcáit járva, elzarándokoltunk Kafka szülőházához, jártunk a várban, hosszan időztünk a Szent Vitus-székesegyházban, hosszan néztük a Károly-hídról a Moldvát, mégis állandóan visszatért bennem a kérdés: mi lehet otthon. Pezsgő, izgalmas, átalakuló, derűlátó országot hagytunk magunk mögött, amikor vonatunk Szobnál elhagyta a magyar határt. Kettős érzés kavargott bennem. Egyszerre szerettem volna, ha megáll velünk az idő Prágában, és egyszerre, hogy üljünk fel a vonatra, és vegyük az irányt Budapestnek.
Tudni akartam, mi történik azokban a napokban odahaza. Egy belvárosi újságosnál meglepetésemre találtam Népszabadságot. Híréhségemet, mint valami otthonról küldött elemózsia, ez csillapította rövid időre.
Nem az Egyesült Államokból, hanem Prágából türelmetlenül indultam haza. Nem akartam lemaradni, a ma már meg sem tudom mondani, miről.