Golyózápor zúdult a kanyar előtt lassító elegáns fekete Dodge túraautóra, 150 lövedék lyuggatta szitává Hidalgo del Parral városában. Nagy bajuszú sofőrje, a haramiából lett politikus éppen hazafelé hajtott egy békés kiruccanásról, miután tiszteletét tette egy keresztelőn, meglátogatta régi cimboráit és két feleségét. Orgyilkosai elől nem menekülhetett, szörnyethalt a volánnál. Erőszak volt az egész élete, erőszak a sorsa: hogyan is végezhette volna ágyban, párnák közt a mexikói forradalom legendája?
Pancho Villa (eredeti nevén José Doroteo Arango Arámbula, 1878–1923) nincstelen parasztfiúnak született. Írni-olvasni csak felnőtt fejjel tanult meg, amikor már híres-hírhedt útonálló volt, afféle helyi Robin Hood vagy Rózsa Sándor. Rabolt, bandát verbuvált, fegyvert csempészett, fejére vérdíjat tűztek ki, megsebesült, elfogták, megszökött, vadonban bujkált, lován lakott, cipőben aludt. Azt is beszélték, hogy a zsákmányából ad a szegényeknek – valóság és mítosz összeolvad.
Hasonlóan Rózsa Sándorhoz, aki egykor Kossuth menlevelével csapott fel szabadságharcosnak, Pancho Villa is a lázadókhoz pártolt a forradalom hírére 1910-ben. Felfegyverzett legényeivel részt vett a tíz évig tartó polgárháborúban, mialatt a véres zűrzavarban gyilkosság áldozata lett a három főszereplő: Francisco Madero (1913), Emiliano Zapata (1919) és Venustiano Carranza (1920). Villa a börtönudvaron farkasszemet nézett a kivégzőosztaggal, de halálos ítéletének végrehajtását az utolsó pillanatban lefújták.
Tábornokként sok csatát vívott tízezresre duzzadó serege élén. Fosztogatott, betört az Egyesült Államokba. Politikai tényezővé vált. Tömeg ünnepelte, amikor Chihuahua állam kormányzója lett. Betiltotta az alkoholt, bezáratta a kocsmákat, lerészegedő katonáit agyonlövetéssel fenyegette. Nem ivott, nem dohányzott, csak kártyázott és nősült. Szeretőit rendre feleségül vette; megszeppent papok eskették meg velük, inkább nem firtatva, hány és hány asszonya van már másfelé. Nemzett 26 utódot, vagy még többet.
Az öntörvényű hadúr a háború végén békét kötött Adolfo de la Huerta elnökkel. A jelek szerint komolyan elhatározta, hogy jó útra tér. Egy távoli haciendán telepedett le ötven hűséges hívével modern mintagazdaságot teremteni. De múltjától így sem szabadulhatott, régi ellenségei csak az alkalmat lesték. A bosszú 1923. július 20-án érte utol, negyvenöt éves korában. A merénylők utáni nyomozást cinkosan elszabotálták. Sokan fellélegezhettek, hogy a „forradalmi vezető” többé nem tér vissza már.
A gyarló betyár meghalt, legendája megszületett. Holttestének fotóját képeslapon árulták, sírját felforgatták, a koponyáját ellopták. Elásott kincseit mindmáig keresik. A hatalom nem bírta elfojtani a spontán népi kultuszt, ezért hát államosította. Elneveztek róla települést, tequilát, versenylovat, stadiont, szobrokat emeltek neki országszerte. Földi maradványainak maradványait 1976-ban a mexikóvárosi Forradalmi Emlékműbe temették, ezzel Pancho Villa hivatalosan is helyet kapott a hősök panteonjában.