Lépésben
Számháború után üres a táj. Keskeny
deszkákon lépkedek. Csont, csont és
szikár kutyák. Az egyiket kikötötték,
testén kevés szőr maradt. A bordák íve,
mint megannyi apró palló, rá nem
léphetek. A kaput becsukják előttem.
Három másodperccel később érkezem.
Talán, ha nem kering a sok légy, ha
gyorsabban haladok, vissza nem mehetek.
Madeira
ahogy a semmit várod, éjjel kiteríted
a szürke takarót, gyapjú álmokat őriz,
mélyfekete öböl az áradás utolsó
napjai után, ahogy leszívatod a
vizet a konyhakőről, mert a szigetek
a padlódon hevernek zátonyokként,
elhagyott, maradék óvóhelyek.
Most én is várlak téged, nevem
földrajzi név, az áradásban már
nem különülünk el, fogjuk ami menthető,
te a bögréd fülét, én a tegnapi vásznat,
maradt még némi krumplipüré
az asztalon, eszek egy falatot,
a telefon kagylója csak hallózik.
Így várlak téged, mélyfekete
öböl a hamuszürke délutánban.
Kaland
Éjjel szabadon kószál, körmei harcra készen,
a reggeli kávénál is vicsorít rám. Közelebb
lépek hozzá, szomorú és kérdő tekintettel
nézek rá, más lehetőségem nincs, mint hogy
halkan jelzem, én vagyok a préda. Aztán a
mancsaira kesztyűt húz, szép kéket. Elrejti
a szőrös foltokat. Tükörbe néz. Már semmi nem
őrzi az éjszakai nyomokat. Kisétál. Szerződést köt.
Kokettál és ebédre hív néhány kedves kollégát.
Aktatáskájában maradt még egy szőrpamacs.
Oh, csak a borbély űzött vele tréfát, kacsint
egyet. Éjjel ismét útra indul, üvölt, és vágtat,
mindenütt árnyak és foltok, fénylő húsdarabok.
