Birtokolni a hangot és a csendet – A Csendkirály győzelmi beszédéről Ráday Zsófiával

Az Okapi Press felhívására küldte el verseit a kötetpályázatra, és a 297 aspiránsból az önét ítélték a legjobbnak. Hogyan értesült az eredményről?

Egy szeptemberi napos hétvégén a fővárosi állatkertbe mentünk a barátaimmal, óriási volt a tömeg, és mivel állandóan elkeveredtünk egymástól, végig a kezemben volt a telefonom. Ki is kellett kapcsolni a mobilnetemet egy időre, hogy ne merüljön le a készülékem. Amikor visszakapcsoltam, láttam, hogy Simon Márton keresett. Visszahívtam, ő pedig gratulált. Nem, nem egy okapi ketrecénél álltam – ebben az állatkertben, sőt egész Magyarországon nincs belőlük –, de nem érhetett volna jobb helyen ez a hívás. Elképesztően boldog voltam, hirtelen minden barátom előkerült, és együtt örültünk.

Viszonylag ritka, hogy saját költői hanggal rendelkezik egy első kötetes szerző, önre mégis így tekintenek a mérvadó versértők. Hogyan talált rá?

Egyrészt úgy, hogy rengeteg minden hat rám. Hogy csak néhány irodalmi példát említsek: Weöres Sándortól a szabadságot lestem el, hogy bármi felé el lehet mozdulni tematikusan, stílusban és hagyomány tekintetében is. Kosztolányi Dezsőtől a játék és a nyelv lehetőségeit. De akár imák, zsoltárok, népballadák, ballagási versek, sőt bevásárlólisták, használati utasítások, matematikai képletek, beérkező e-mailek is megihletnek. És persze a csend is. De filmes eszközöket, zenei és látványvilágot, bibliai történeteket, a görög és római mitológia egyes elemeit, antik szövegeket is beleszőttem a kötetembe, ezek is inspirálnak.
Másrészt nagyon sok írótáborban, kisebb-nagyobb szövegműhelyen megfordultam tizenhat éves korom óta, mindegyikben másféle szövegeket olvasunk, más-más hagyományok és életművek kerülnek a középpontba a beszélgetések során, és a mellettem ülő pályatársak is ezerféle hangon szólnak, mindenki hozza a saját örökségét, kérdéseit, válaszait. Ha ezekre odafigyelünk, az segíti a saját hang megtalálását is, meg az is, ha a vélt vagy valós külső elvárásoktól egy idő után el tudunk rugaszkodni. Ezek mellett is sok minden felé nyitott és befogadó vagyok, sokfelé mozdulok, és sok olyan témát beleszőttem a kötet szövegegyüttesébe, ami érdekel, de nyitva hagytam rengeteg utat és lehetőséget a továbbgondolásra.
És azt hiszem, az is sokat számít, hogy mindig is könyvekkel, történetekkel, irodalommal voltam körülvéve: anyukám nagyon sok verset, mesét tanított nekem, apa csomót mesélt, nagyapám pedig nagy könyvgyűjtő, igazi bibliofil. Viszonylag sokáig voltam egyke, sokszor játszottam azzal, hogy történeteket találtam ki magamnak, az írás is játékként indult. Talán itt indult ez az út is.

Ez az út egyértelműen az irodalom, a költészet felé vezet(ett)?

Áldásos állapot tud lenni, ha az ember csak költészettel, szépírással foglalkozhat, de emellett szeretek a saját valóságomból ki is tekinteni, mások világába belelátni, mondjuk szerkesztés, korrektúrázás vagy kritika- és tanulmányírás által. Ez a saját írásaimra is jó hatással van: más aspektusok is előkerülnek, saját magamhoz, a munkámhoz is közelebb tudok kerülni más-más nézőpontokból is, és érdekel a folyamat, ahogy egy szöveg az első gondolattól eljut az olvasókig. Jelen körülmények között nem annyira reális, inkább álom csak, hogy a költészetből meg tudnék élni. De Kosztolányi és a nyugatosok is sok mindent csináltak: írtak publicisztikákat, fordítottak, szerkesztettek, változatos munkákat végeztek az irodalmon belül, és ma is bőven van mit csinálni.

A Csendkirály győzelmi beszéde szó szerint véve: üres halmaz. Mit jelent önnek a csend – ad notam: John Cage: 4’33”?

Az íráshoz csendesebb belső állapot kell, ez a csend termékeny aspektusa. Mondhatni búra alatt dolgozom, csak az szűrődik be, amire szükségem van. De a csend lehet egy ellenállás is: dacos csend, illetve menekülés – ez a kötet utolsó szövegeiben jön elő. Lehet hatalmi eszköz is, például a csendkirály játékban. A kötetben ez az utóbbi jelenik meg talán legerősebben, illetve a Csendkirállyal, a kikényszerített csenddel szembeni fellépés. Megtörni a ránk kényszerített csendet és az általános beszédmódokat is. A csend egy összetett viszonyrendszer, szerintem ebben hasonlít a testhez: olyan közeg, amivel hatalmat lehet gyakorolni, de ugyanakkor lázadni is. A csend kérdésköréhez tartozik az is, ki mit hogyan mond vagy hallgat el, illetve kik birtokolják a hangot, a nar­ratívákat, és ehhez kapcsolódik a cenzúra és a női hangok is. De a figyelemnek is van csendje, amiből sokat lehet tanulni.

Sok-sok érdekes, sajátos szókapcsolat, kifejezés tarkítja a verseit: páncéltyúkszem, mormotazsír, pucércsiga, szépiacsontlánc, porcelánbabamáj-donor, kitömött államok. Honnan az indíttatás? A weöresi szabadság?

Játék, atmoszférateremtés, nyelvkísérlet. Szeretek gondolkodni a szavakon, egyrészt szórakoztat, a szabadság egyfajta megélése számomra, ugyanakkor elég tudatos is. Egyszerre nagyon korlátozott és mégis végtelen a nyelvi tárházunk, miért ne formáljuk úgy, ahogy szeretnénk? Próbálom csúcsra járatni a nyelvi készletet, amikor ez indokolt, hátha ezzel a kifejezhetőség is elérhetőbb közelségbe kerül. Van, amikor ez a neologizmusok burjánzása, máskor éppen a radikális csendet jelenti, ami viszont nem egyenértékű a nyelv hiányával. De például az említett pucércsiga egy létező tájnyelvi fordulat, a balmazújvárosi rokonságtól tudom, ott pucicsigának is nevezik – ez a Kelet-Magyarország utolsó tévéje című szövegben szerepel, amiben a lokális, kisközösségi nyelvhasználat is versvilág része. Van még jópár ilyen is a kötetben, ezeket is szeretem beépíteni – a legjobb, amikor elsőre meg sem lehet mondani, mi az, ami bevett, de nem túl ismert fordulat, és mi „saját találmány”, mert akkor azt érzem, szervesülnek a versekben.

Sokat vonatozik Debrecen és Budapest között. Milyen témákat ad a vasút? Milyen a „kilátás” Kelet-Magyarországról, illetve a fővárosból?

Budapesten a belvárosban élek, és ott mozgok. Debrecenben egy külső területen nőttem fel, ahol sok a búzatábla, kukoricaföld és napraforgó, közel a természet, régen még a kertünkben is óriásszöcskék, őzek, nyulak, rókakölykök jártak, igaz, azóta már a BMW-gyár is felépült a közelünkben… Unalmasabbnak, statikusabbnak éltem meg ezt a közeget gyerekkoromban. Ma már tudom értékelni, hogy ott nyugalmasabb az élet, és talán lassabban telik az idő, szívesen vagyok ott is. Kulturálisan, művészetileg kevesebb a lehetőség, mint a fővárosban, de már bővül a kínálat, és nemcsak fogyasztóként, hanem résztvevőként is próbálok bekapcsolódni, fontosnak érzem, hogy amit gimnazistaként hiányoltam Debrecenben, az ma egyre inkább megvan, épül a lokális kezdeményezéseknek hála. Izgalmas és örömteli látni, hogy folyamatosan alakul a város saját irodalmi identitása például Szabó Magda, Térey János, Borbély Szilárd életművei, de éppúgy a helyi kortárs szerzők és kultúraszervezők által is. Sokat sétálok mindkét városban. Budapest sokkal nyüzsgőbb, mindig tartogat valami meglepetést, jó elveszni a forgatagaiban, jó néhány témát köszönhetek neki. Debrecenben megszokott útvonalaim vannak, tudom, mire számíthatok, ez az elmélyülést segíti.
A két hely között pedig, ahogy a vonat elringat, jókat tudok aludni, ez kicsit átváltozásszerű állapot is, ami hozzásegít ahhoz, hogy mindig új oldalról tudjak ránézni a világra, vagy máskor elég az is, ha csak onnan ide, innen oda tekinthetek. Amikor ébren vagyok, dolgozom vagy jegyzetelek: a saját gondolataimat vagy a hallott beszélgetéseket, mondat- és történetfoszlányokat. Könnyű lekapcsolódnom a külvilágról, de a különlegesebb, fontosabb hangfoszlányok, látványrészletek, vagy egy-két ízesebb káromkodás gyakran beszűrődik, a látott-hallott történettörmelékek pedig szövegeket indíthatnak be, önálló életre kelhetnek.