Akkor jól felfogott érdekből begubóztunk, és szerencsétlenségünkre olyan jól alkalmazkodtunk a kuckóléthez, hogy úgy maradtunk. Bebújunk a képernyők mögé, tervezetten élünk, time-menedzsmentet tanulunk, hogy könnyebb és jobb minőségű szabad perceket, napokat szerezhessünk magunknak, amit szintén a képernyő előtti bambulással töltünk. Természetes dolgokon, az élet velejáróin lepődünk meg, elcsodálkozunk azon, hogy a tavaszi virágözönnel együtt jön az áradás, hogy nyáron menetrendszerűen beköszönt a kánikula, vagy éppenséggel azon, hogy télen hideg van és esik a hó.
Jó, persze, ez az utóbbi években nem volt látványos, főleg a nagyvárosokban, pláne Budapesten, de most mintha még inkább váratlanul tört volna ránk a havazás, és az ezzel együtt járó gondok. Azt már megszokhattuk, hogy az első hópihe megjelenésekor bemondja a rádió, főcímben szerepel a tévéhíradóban, olvasható a még megjelenő újságokban, és teleszemetelik az online felületeket azzal, hogy minden felsőbb hatóság és szerv, akinek a hóhelyzethez akár marginális köze is lehet, felkészült a télre.
Hogy ez konkrétan mit jelent, senki sem tudja, de mivel ezt halljuk gyerekkorunk óta, a hír hallatán begyakoroltan bólintunk, mintha elhinnénk, de kacsintunk is, mert tudjuk, nem igaz. Ebben a mondatban még csak nyomokban sem találhatunk igazságtartalmat. Sem az átkosban, sem a rövid ideig tartó, kezdetleges demokráciában, sem a mostani autokrata rezsim idején. Hogy miért? Egyrészt, mert nincs rá országos és helyi terv, valamint elkülönített pénz minden településen, másrészt nincs elég hókotró, szórósó, de legfőképpen már nincsenek hómunkások, szabad idejében, önkéntesen pedig ki az a hülye, aki hólapátolást vállal tágabb pátriájában? A városok vegyes tulajdonú társasházaiban nincsenek házmesterek, vicék, a lakótelepek tömbházaiból eltűntek a gondnokok, akiknek kötelességük volt a hóeltakarítás, a közös képviselők munkaköri leírásában pedig erről szó sem esik. A saját házzal rendelkezőknek kötelező a portájuk elől elkotorni a havat, de az irigykedő közvélekedés szerint ők meg is érdemlik, ez az urizálás ára, ha meg nem tetszik, menjenek panelba, a tizedikre, ott nem kell lapátolással kezdeni a reggelt a közösségi médiában való világmegváltás és a kávé kortyolgatása helyett.
A hóhelyzet hétvégén elérte azt a szintet, amikor már nem volt elég a meleg lakásból a havazást bámulni, és nosztalgiázva eldúdolni Udvaros Dorottyával Dés-Bereményi dalát, a Hóesést, mert mindenki tudta, hétfőn idejében kell elindulni a munkahelyre, iskolába.
Ha kifehéredik a város, a fentiek miatt a kórház gipszelői rekordszámban és sebességgel rögzítenek, pedig lassabban járnak a buszok, illetve a hegyi járatok egyáltalán nem, a Fogaskerekű fogai vacogva befagynak, a villamosok pedig inkább alusznak, és míg szendereg a robogás, csak álmukban csöngetnek picit, leáll a reptér, a vonatok meg! Ha kifejezhető még egyáltalán a negatív fokozat, gyök kettő sebességgel közlekednek, mert le- és elfagynak a sínek. Amikor emiatt országos szintre emelkedik a felháborodás a fotelforradalmárok körében, a fész csoportjaiban, a vezető politikusok, hogy csendesítsék a közt, egyúttal a közelgő országgyűlési választásukra rátegyenek egy lapáttal, saját beszállítójuktól hóeltakarító eszközöket vásároltatnak, és azzal állnak be egy-egy cuki kampányfotóhoz, lehetőleg hóember-, férj/feleség, kisgyermek-, és kutya háttérdíszletbe. Ez persze, ismét megosztja a virtuális társadalmat, mindenki ott és azon acsarog, ahol és amin tud, ami ismét azok malmára hajtja a vizet, akinek ez a megosztottság jól jön, ők, köszönik, fotózás után lapátot elhajítva uralkodnak is boldogan, miközben az istenadta nép csúszkál az utakon. Amiről viszont mindeközben mindenki megfeledkezik, a digitális cumin nevelkedett korosztálynak pedig eszébe sem jut, hisz’ még sosem látott havat, vagy ha igen, csak képernyőn, az a tél és a havazás adta örömteli tobzódás. A hóemberépítés, a hógolyózás, a hóangyal csinálás, a csúszkálás, a korcsolyázás, síelés, és a szánkózás.
Az elmúlt hétvégén az utóbbi szabadtéri sporttevékenység eszközének hiánya okozta a legnagyobb gondot, a kereskedők és csúszkálni vágyók legnagyobb meglepetésére a boltokban hiánycikk lett a szánkó. Nemcsak a klasszikus faszánkó, hanem még a műanyag csúszka is. A raktárak hipp-hopp kiürültek a váratlan fellépő, viharos kereslet hatására, emiatt a neten egyre több szánkót kereső, árban egymásra licitáló hirdetés bukkant fel. A szánkókeresők posztjai alatt egyre dühösebb, egymással vitatkozó, a témához lehetőleg semmi közzel nem rendelkező kommentek jelentek meg, ami a szánkózás, mint a gyermekkor egyik legörömtelibb bájának lelkületét taposta a lucskos sárba.
