A háború végén és utána oly gyakran használt szókapcsolat a magyar torzítás eredménye; a robot/robotolni kifejezés majd minden honfitársunk számára világos volt, ezt a formát fogadták be a magyarul beszélők. Az ő szájukból így visszahallva később már az orosz katonák is ekképpen használták, mert így a magyarok jobban megértették. Egyébként honfitársaink körében dívott a „davajrobot” fogalom is, ami kialakulásában és jelentésében egyezett a málenkijjel.
Végeredményben, ha ma málenkij robotról beszélünk, azoknak a honfitársainknak a gulágba hurcolását értjük, akik 1945-től hosszú évekig – rendszerint teljesen ártatlanul – szovjet lágerekben senyvedtek és haltak meg. Nagy számban jutottak erre a sorsra magyarországi svábok, de olyan, teljesen véletlenül a szórásba került (akár egyszerűen az utcákon összefogdosott) állampolgárok is, akikkel Malinovszkij és Tolbuhin marsall állítólag úgy számolt el Sztálinnak, mint hadifoglyokkal. Azt ugyanis, hogy Budapest ostroma annyira elhúzódott és hogy ennek során olyan nagy volt a Vörös Hadsereg embervesztesége, a védőknek a valóságosnál sokkal nagyobb létszámával igyekeztek indokolni.
Közben máig sem egyértelmű, hogy hány magyart hurcoltak el málenkij robotra. Számuk a hazai publikációkban, mondhatni, évről-évre növekszik és hovatovább eléri az egymilliót, ami szerintem még akkor is jócskán eltúlzott, ha a valódi hadifoglyokat is ideszámítják. (A szovjet gyakorlatban egyébként szigorúan különbséget tettek a büntetőlágerek és a hadifogolytáborok között.) Úgy gondolom, a málenkij robotra hurcoltak hiteles számáról csak akkor lehetne beszélni, ha maguk az oroszok ásnák ki a KGB archívumából és publikálnák ezt az adatot, de amennyire tudom, ez mindmostanáig nem történt meg.
A témához tartozik még, hogy a szovjet felszabadítók/megszállók gyakran fogdostak össze magyar állampolgárokat valóban csak málenkij, azaz alig néhány órás munkára: romeltakarításra, rakodásra, konyhai munkára, utána pedig – nem egyszer meg is ebédeltetve – simán elengedték őket. Ez annyira mindennapos volt, hogy a magyar munkaadók akkoriban az általuk kiadott igazolványokban nem egyszer oroszul is feltüntették, hogy tulajdonosuk itt meg itt alkalmazásban áll és más munkára nem vehető igénybe. (Amin a szovjet katonák, ha ugyan egyáltalán elolvasták, nyilván csak nevettek.) Még nekünk, a budapesti Berzsenyi Gimnázium tanulóinak is volt ilyen igazolványunk az igazgató aláírásával. Mindamellett, ha az ember lógott egy napot az iskolából, elegendő volt másnap az osztályfőnöknek annyit mondanunk, hogy „tegnap a ruszkik elvittek davajrobotra”, és azt minden további nélkül elfogadták.
Végül nem tudom nem elmondani apám esetét egy ilyen – valódi –, de csak málenkij (azaz kis) robottal kapcsolatban. Valamikor 1945 tavaszán más járókelőkkel együtt az öregemet is lekapcsolták az oroszok a pesti Duna-parton pontonhíd-építésre. Apám megkereste az illetékes szovjet parancsnokot, és hogy kihúzza magát a munka alól, ahelyett, hogy orvosi mivoltára hivatkozott volna (amit az oroszok általában akceptáltak), a pártigazolványát mutatta fel. „Nagyon helyes – mondta apámnak a németül beszélő szovjet tiszt. – A hidat elsősorban nektek, magyaroknak építjük. Neked, mint kommunistának példát kell mutatnod. Te leszel a brigádvezető.”
Becsületére legyen mondva, apám elszégyellte magát.
