Az újévi pezsgőzést követő ébredés világszerte döbbent felismeréssel járt. Volt, aki rögtön megértette a változások lényegét, másoknak, és a jelek szerint ők vannak többségben, több időt vesz igénybe az események értelmezése. Mi is történt valójában? Végül is csak néhány órára jelentek meg Caracasban az amerikai kommandósok, csak Venezuela fővárosában akcióztak és végül csak az ország elnökét vitték magukkal. Csak? Vagy mégsem?
A Nicolás Maduro venezuelai elnök elfogására indított és látványosan sikeres akció több szempontból is új korszakot nyitott a globális politikában. Donald Trump második elnökségének első éve az állandósult konfliktusok és fenyegetőzések jegyében telt. A verbális agresszióból kijutott mindenkinek. Kapott Kanada, majd Mexikó, sorra került Dánia, mint a Grönland szigetét tulajdonló állam. Nem maradhatott ki Európa egésze sem. Leginkább a barátok és a szövetségesek kaptak a „jóból”. Az amerikai elnök egyre inkább úgy viselkedik, mint aki – sérült elméjű önkényúrként – a mindenkori határait feszegeti. Nem lehet tudni, hogy az amerikai belpolitikában, vagy a világpolitikai színpadon okozott-e nagyobb feszültséget rendkívül megosztó személyiségével
Az európai államok vezetői és a világ ép elméjű politikusainak többsége lassan megtanul bánni Trumppal. Elsajátították azt a technikát, amivel jól-rosszul, de valamennyire kezelhető mederben lehet tartani az Egyesült Államok 47. elnökét. Többen ki is mondták, hogy a következő éveket a túlélés időszakaként kell elkönyvelni. Trump azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy az általa diktált új világ új szabályai mindenkire vonatkoznak. Venezuelával mindenkinek üzent. A dél-amerikai állam fővárosa ellen végrehajtott katonai akcióval az elnöki adminisztráció tudatosan olyan áldozatot választott, akinek a skalpját minden szempontból tökéletesen tudja használni.
Kommandósok és FBI-ügynökök ébresztették a Maduro-házaspárt, hónapokon át készültek titokban az akcióra – Részletek Venezuela elnökének az elrablásárólVenezuela legfőbb üzenete a világnak az, hogy Washington a nyugati féltekére úgy tekint, mint az uradalmi birtokára. Mások érdekei, így a kínai és az orosz szempontok a jövőben nem játszhatnak semmilyen szerepet. Ezt az elképzelést, a Monroe-elv újramelegítését nyugodtan átkeresztelhetjük Trump-doktrínára. Sőt, a jelek arra utalnak, hogy Trump a céljait leginkább katonai önkorlátozás nélkül tervezi elérni. Egyáltalán nem gazdasági nyomásgyakorlással kíván érvelni. Évszázadnyi ugrást végrehajtva visszatér a múltba, s a nyers és gátlástalan katonai erő alkalmazásával közli, hogy mikor és mit akar.
Venezuela tökéletes terepe az új világ erődemonstrációjának. Hónapokkal ezelőtt az Egyesült Államok kijelentette, hogy Maduro irányítása alatt Caracasból terelik a drogszállítmányokat az amerikai piacra. A szakemberek többsége finoman fogalmazva kétkedve fogadta a vádakat. Ezen a drónvideókkal jól dokumentált tengeri akciók sem változtattak. A Karíb-térségben precíziós rakétatalálatokkal szétlőtt szupergyors drogszállító motorcsónakokról szóló beszámolók voltak hivatottak igazolni a vádakat. További bizonyítékokkal Washingtonban nem bíbelődtek. Drog, diktátor, ellenség, ezek a hívószavak elegendőek voltak a tervezett akció igazolására.
Sokatmondó, ahogyan Maduro és felesége elfogása után az amerikaiak érintetlenül hagyták a rendszer egészét. A politikai elit úgy érezheti, hogy üzletet köthet
Trumppal. Washington sietett közölni, hogy a nagy olajtársaságokon keresztül akarja kézben tartani Venezuelát. A Chávez idején államosítással kiszorított befektetők százmilliárd dolláros veszteségeket könyveltek el. Az üzlettel együtt megállt a technológiai fejlesztés, és latinosan laza lett a kitermelés és feldolgozás szigorú rendje. A világ legnagyobb feltárt olajkincsén ülve a népi tulajdonlás bedöntötte a gazdag államot és a jólét helyett az elszegényedés korszakát hozta a jobbra érdemes Venezuelára.
Most a teljes bizonytalanság közepette, világossá kell váljon az, hogy a minden kitermelt és eladott hordó olaj feletti kontroll mennyire teszi lehetővé a kínai és orosz szereplők kiszorítását. Lemondani a befektetéseikről maguktól nem fognak. Mind pénzügyileg, mint jogilag nagyon zűrös időszak következik. A bizonytalan időpontban megrendezésre kerülő választásokig mindenképp. A korábbi alelnök, Delcy Rodriguez vezette „átmeneti” kormányzást Trumpék gond nélkül rá tudják kényszeríteni arra, hogy felhagyjanak Kuba és Nicaragua támogatásával. Ezzel el is jutottunk rövid távon az olajüzletnél is jelentősebb hozadékához a venezuelai kalandnak.
Caracas megregulázásával Trump elkezdi visszavenni Amerikát, együttműködőbbé teszi az ugyancsak megfenyegetett Kolumbiát és Mexikót. De az üzenet bizonyosan eljutott Brazíliába is, amelynek elnöke a Washingtonnal nem barátkozó Inácio Lula a globális Dél hangos szószólója. Méghozzá úgy, hogy esze ágában sem volt korlátozni a kínaiak mindenre kiterjedő jelenlétét.
Eddig ez így volt. Most viszont megváltoztak a játékszabályok. Sőt, egyelőre még az sem teljesen világos, hogy milyen játék zajlik a világpolitika asztalánál. Ha mondjuk eddig pókereztek a nagyok, akkor most csak az látszik, hogy Trump az osztó, és az ő kezében vannak a kártyák. A jelek arra utalnak, hogy ennél az asztalnál eddig nem kapott széket Oroszország. Putyinnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, semmint hogy a globális nagy tétek lehetőségén ábrándozzon. Szíria és Venezuela után most éppen az egyik legfontosabb stratégiai szövetségesét veszítheti el. Iránban teljesen kiszámíthatatlan a helyzet. Bukhat a nyugatellenes iszlám állam, és ezzel Kínát is érzékeny veszteség érheti az orosz és venezuelai olajforrások hozzáférésének korlátozása után. Irán bedőlésével Peking keresztet vethet az olcsó perzsa olajra.
Donald Trump úgy indította a 2026-os évet, hogy rárúgta az ajtót a világra. Vlagyimir Putyin a közelmúltig úgy érezhette, hogy ő lesz az, aki majd szót ért a világ új urával.
És bár véglegesen ne zárjuk ki a jelenleg ismert legnagyobb háborús bűnös és a világpolitikát jogsértő lazasággal kezelő narcisztikus elnök közötti alkut, úgy tűnik, hogy kettejük között is az erősebb kutya elv érvényesül.
Trump fittyet hányva mindenre, katonai agressziót követett el egy független állam ellen, és elhurcolta annak hivatalban levő elnökét. Majd megelégelve az orosz árnyékflotta évek óta zajló bújócskázását, katonai akciók keretében ellenőrzése alá vont több olajszállító tankert. E cikk írásának napjáig zajlottak a katonai beavatkozás előkészületei Iránban. Az Egyesült Államok jelezte, hogy megtorolja, ha az iráni hatalom a fellázadt tüntetők tömegeibe lövet.
Természetesen Moszkva az elmúlt napokban visszatérően égbekiáltó jogsértésekről beszélt, bírálva az amerikai lépéseket. Ugye milyen skizofrén helyzet az, amikor az Ukrajna elleni agresszor, ukrajnai civilek tízezreinek gyilkosa kiált jogsértést?!
Valóban zavarba ejtő lehet azt látni, hogy egy profi hadsereg három óra alatt képes végrehajtani azt az akciót, amit Putyin-rezsimé három nap helyett immár öt éve képtelenek befejezni.
Arról nem is beszélve, ahogyan az amerikai honatyák lassan felhatalmazzák elnöküket Grönland annektálására. Ugye emlékszünk még arra, ahogyan Moszkvában belefoglalták az alkotmányukba a Krím és további négy ukrán régió Oroszországhoz csatolását? Hát igen, lehet ezt így is...
Donald Trump új világában a jog erején átlépve, az erő jogán hozzák meg a döntéseket. Legtöbbször nem kell érvelni, egyre inkább legerősebb indokként azt hangzik el, hogy csak, hogy én így meg így akarom. És mivel meg tudom csinálni, meg is teszem. Nehogy már feljogosítva érezze magát Dánia arra, hogy egy 500 évvel ezelőtti partraszállás miatt jogot formáljon Grönlandra!
Donald Trump büntetővámmal sújt nyolc európai országot, Dániában és Grönlandon is tüntettek az annektálási tervei ellenPofonegyszerű világ ez Trump képzeletében. De hogy ne csak a birodalom történelmi ereje adjon súlyt a sorra kiosztásra kerülő pofonoknak, az amerikaiak belevittek egy durva csavart a venezuelai akcióba. Katonai elemzőknek feltűnt néhány nehezen magyarázható részlete a caracasi hadműveletnek. Annyi már kiderült, hogy hosszú hónapok előkészületei előzték meg az amerikaiak megjelenését Venezuela fővárosában. Döbbenetes volt látni, ahogy a kommandósokat szállító helikopterek teljesen zavartalanul érkeztek meg a kijelölt helyszínekre, így az elnök rezidenciájához is. Nem érte őket támadás, vállról indítható rakétákkal nem találtak el egyetlen helikoptert sem. A teljes venezuelai légvédelem néma maradt. Nem védekeztek. Állítólag nem tudtak védekezni, mivel az összes orosz, elavultnak nem mondható, köztük több C-300-as egységet kiiktattak a támadók. Volt amit rakétatalálat ért, a többséget azonban egyszerűen kikapcsolták, megvakították. Pedig abban is biztosak lehetünk, hogy a legmodernebb gépek kezelői között profi orosz szakemberek is voltak. Nagy haditechnikai pofont kapott ezzel a kudarccal Moszkva.
De az üzenetértékű lebőgés ezzel nem ért véget. Azt már tudjuk, hogy az amerikaiak nem követik az orosz metodikát az újdonságok bemutatásában. Ők nem handabandáznak fenyegetőzve mindenféle rettenetes pusztító erejű, hangzatos nevet viselő rakétáról, torpedóról, vagy láthatatlan vadászgépről. Ezek mindegyikéről ki is derült, hogy messze nem tudja azt, amit kéne.
Ezzel szemben az Egyesült Államok mindig alkalmazás közben prezentálja az újdonságot.
Most is így történt, ugyanis a Maduro védelmét ellátó 100 fős testőrségből egy nyilatkozó túlélőt nem számítva/, nem maradt életben senki sem. Állítólag a testőrséget egy eddig ismeretlen hangfrekvenciás eszközzel bénították meg. A vért hányó, vérző orrú harcosok nem tudtak ellenállást tanúsítani. Így fordulhatott elő az, hogy a rezidenciára behatoló húszfős Delta Force kommandó veszteségek nélkül ejtette foglyul a venezuelai elnököt és a feleségét. Ha igaznak bizonyulnak az új fegyver bevetéséről szóló információk, akkor érthetővé válik, hogy mitől olyan izgatottak a katonai elemzők. Nemcsak a világpolitika új korszakának vagyunk a tanúi, hanem lehetséges, hogy mostanság belépünk a haditechnika új világába is.
