Nincs ebben semmi meglepő, ritkán emlékszem folyamatában az álombeli történésekre, mindig abból az elemből próbálom rekonstruálni, amelyre fölébredtem. A minap éppenséggel attól fogtam gyanút, arra ébredtem föl, hogy valaki természetes mozdulattal előveszi a konyhánkban azt a kislányos bögrét, amelyért gyerekkorunkban unokatestvéremmel eleinte még harcoltunk egymással a nagyszüleinknél, hogy kié legyen, mert csak egy volt belőle, aztán később már átengedtem neki, hisz én voltam az idősebb. Álmomban nem hittem a szememnek, épp mondani akartam, hogy az a bögre már régen nincs meg, nagyszüleink se élnek, unokatestvérem is meghalt – honnan került most ide ez a bögre? Erre a nyugtalanító gondolatra ébredtem föl. Mintha az elmém még álmomban sem tűrné a logikát, vagy mintha a tudattalanom nem engedné, hogy észérvvel reagáljak, a tudatosság legapróbb jelére visszalökne az ébrenlétbe. Pedig most is csak egy hajszál választott el tőle, hogy szóvá tegyem, ami nem odaillő, hogy megkérdezzem, hogyan került ez a gyerekkori emlék a mosogató fölé a konyhaszekrényünkbe.
És ezzel a mostani álmommal ugyanígy vagyok. Állok az ingét szaggató színházi ember előtt a közönségben, pedig engem személyesen nem is érint, amiről beszél, és közben döbbenten nézem, amint színházi kapcsolataira oly büszke ismerősöm tüntetőleg elhagyja a terepet. Tudom, miért megy el. Nem akar szembenézni a valósággal. Még itt is hitet kell vallania? Még itt sem tekintheti maradéktalanul sajátjának a szakmáját érintő fontos kérdéseket? Ez ott a helyszínen mind megfordul a fejemben, de csak most öntöm szavakba. Ó, ez a keresett kifejezés! Akkor álmomban nyoma sem volt keresettségnek, teljesen természetesen, magától értetődő szolidaritásból álltam ott a többiek között, és hallgattam, ahogy próbálják nekünk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hogy hogyan verték szét a magyar színházak függetlenségét. Igyekszem hát megértő lenni, a minden egy jegyében. Utóvégre ahányan vagyunk, annyi az igazságunk. Próbálok a másik fejével gondolkodni. Ha vége ennek a nagy játéknak, amelyről elhittük, hogy bennünket is naggyá tesz, akkor nekünk is végünk. Mi próbálunk kitartani a végsőkig. Utolsó leheletünkig küzdeni fogunk. Persze, én is csak ezt mondanám. A végsőkig küzdeni fogok. Ellenetek. Ellenetek? Soha. A fejemben rólatok élő képpel. Esetleg azzal. Mert bárhogy legyen is, mi van akkor, ha én tévedek? Ha mégiscsak a beszélőnek van igaza ott a színpadon, aki azt gondolja, hogy minden így van jól, ahogy van? Benne élek a kognitív buborékomban, és nem látok ki belőle. Jöjjön akkor ide egy másként gondolkodó, érveljen nekem, hadd hallom az érveit. De ezt már megint csak most gondolom, ott az álomjelenetben nem vittem végig a gondolatot, teljesen magával ragadott a beszélő magabiztossága. Mondjam azt, hogy elbizonytalanított? Hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hátha mégis neki van igaza?
Még álmomban sem hagy békén, még ott is üldöz ez a nyomorult állapot, hogy nap mint nap úgy kell élnem, mintha minden normális lenne körülöttem, és közben semmi sem az. Az égvilágon semmi. Egyik elárulja a hazát, a másik vissza akarja szerezni. Milyen hazát? A földet, amit ellepnek a napkollektorok, amit lebetonoztak, térkővel borítottak be, ahol kipusztítottak hektárnyi erdőket, beszántottak magyar tarszás legelőket? Ahol Kishantoson bosszúból gyomirtóval megszórták a biotermelők földjét, miután elbitorolták tőlük? Ezt a hazát akarjuk visszakapni? Mit kezdhetünk ezzel a kifosztott, meggyalázott, kiüresített fogalommal? Érjük be a puszta változás örömével? Hiszen éppen e változás öröme ellen ágált ott a színpadon olyan meggyőző erővel az a színházi ember, akit lenyűgözve hallgattam. Vagy talán mégis a realitással akarta szembesíteni a hallgatóságát?
Ha valamiről, hát a fákról kéne megírni azt a drámát, melynek szüzséjét álmomban megkaptam ugyan, de elfelejtettem, mire fölébredtem. Arról a fáról is írhatnék, amelyik napok óta ott fekszik az út mentén, gyökerestül kitépve. És a többinek is ez lesz a sorsa ott mellette, mert nagyon elvadult a telek körül a növényzet. De majd eladják a telket, megveszi valaki, kiirtja a fákat, bokrokat, és lesz majd helyettük térkő az udvaron, hogy ne kelljen sáros lábbal bemenni a házba, hogyha esik; lesz burkolt kocsibejáró, távirányítós kapu és minden, ami a kényelemhez szükséges.
Nagyon kéne az a dráma a fákról. De szavak nélkül. Csak mozgással. Kevés a szó ahhoz a bűnhöz, amit a fákkal szemben elkövetünk. Néma jelenetek kellenek, zene is csak az elején és a végén. Vagy talán még akkor sem. Feküdjön a földön sok vastag törzs, egyetlen vékonyka, csenevész fácskát tekergessen a viharos szél. De talán egy ember mégis maradjon. Tarr Béla addig ne haljon meg, bejelentése ellenére forgasson még egy utolsó filmet erről a pusztulásról. Legyen utolsó szemtanúja a kamerával, ahogy a süvítő szélben veri az eső az elemekkel hadakozni próbáló csenevész fácska hajladozó kopasz ágait. Ember ne legyen sehol, hiszen az ember addigra már kipusztul a Föld színéről, az utolsó jelenetre csak Tarr Béla marad, de azt már ő sem láthatja majd, ahogy végül szép lassan visszafoglalja a bolygót a vegetáció.
