Kunt Gergely a Miskolci Egyetem habilitált docense jól ismeri a II. világháború alatt és után keletkezett naplókat, doktori disszertációja a zsidó és keresztény kamaszok korabeli naplóiról szól. Közreműködött Sztehlo Gábor evangélikus lelkész (1909–1974), a Világ Igaza kitüntetéssel elismert embermentő emlékiratainak kritikai kiadásában is. Új könyvében arra tesz kísérletet, hogy feltárja, az átlagemberek – zsidók és nem zsidók – 1944-ben mit tudtak a holokausztról. Hosszan, néha túlságosan részletezve ismerteti, néhol elemzi is a BBC 1944-es magyar nyelvű adásai közül azokat, amelyek a zsidóüldözésekkel foglalkoztak, és bemutatja azt is, hogy a magyar sajtóban ezt a kérdést hogy tárgyalták. Már könyve címe elárulja, hogy szinte kizárólag 1944-re koncentrál, ami hiba. Azt egy ponton Kunt is felismeri, hogy például az antibolsevista/antiszemita atrocitás-propaganda nem 1944-ben, hanem már 1941-ben elkezdődött. (112–113. o.) A Vörös Hadsereg ugyanis olyan ütemben volt kénytelen visszavonulni, hogy az 1939. augusztus 23. után megszállt baltikumi és kelet-lengyelországi területeken az NKVD börtöneit nem tudták kiüríteni, a foglyok zömét helyben lemészárolták, a holttestek napokig a börtönök udvarain, a pincékben vagy a cellákban rohadtak. A helyi lakosságban ez természetesen óriási felháborodást keltett, a hullahegyekről készített fotók bejárták a nácik és szövetségeseik sajtóját.
Hogy 1944-ben ki, hol, mikor és mit tudott a nácik „zsidópolitikájáról”, az nagy mértékben függött attól, hogy az előző három évben erről milyen információk jutottak el az illetőhöz. Ebből a könyvből sem tudja meg az olvasó, hogy 1941-ben már sok százezer zsidót lemészároltak a megszállt szovjet területeken az SS Einsatzgruppék, valamint a litván, ukrán és más nemzetiségű kollaboránsaik. Kunt nem ír arról sem, hogy 1942 tavaszától az év végéig több mint négymillió zsidót öltek meg a nácik uralma alatt lévő területeken. Kunt fel szerette volna tárni, hogy miért nem hitték el a holokausztról szóló híreket a BBC-nek még 1944-ben sem a zsidók, sem a „többiek”, a nem zsidók, akiket szoktak „kívülállóknak” is nevezni. Kérdésére a szakirodalom már évtizedekkel ezelőtt a lehetséges válaszokat megadta. A világtörténelemben először fordult elő, hogy egy állam vezetői kitervelték és hozzáláttak egy egész nép minden egyes tagjának a lemészárlásához.
A holokausztot nem az áldozatok száma teszi egyedivé, nem is a haláltáborok, a gázkamrák és a gáz-teherautók alkalmazása, hanem az, hogy megölték a vallásos, vallástalan és a már generációk óta kitérteket, a baloldali és jobboldali, a szegény és a gazdag zsidókat, a munkaképteleneket és a munkaképeseket is.
A zsidók nem jelentettek katonai veszélyt, és mindezt éppen Hegel, Beethoven, Schiller és Bach népének fiai követték el, akik nem is sokkal korábban, 1914–1918 között még a hadviselés írott és íratlan szabályainak zömét tiszteletben tartották.
Jan Karski hős lengyel diplomata története tanulságos ebből a szempontból. Karski életét kockáztatva becsempészte magát a varsói gettóba, később ukrán milicistának öltözve bejutott a bełżeci haláltáborba, majd több száz dokumentumot mikrofilmre vett, és Londonban megpróbálta figyelmeztetni, tájékoztatni a zsidó vezetőket is. Isaiah Berlin politikai gondolkodó, filozófus, Nahum Goldmann, Chaim Weizmann és David Ben-Gurion, a Zsidó Világkongresszus vezetői sem voltak képesek neki hinni 1942 végén. Anne Frank és a Németországból a nácik hatalomátvétele után Hollandiába menekült zsidó szülei ennél többre voltak képesek. Anne 1942. október 9-én naplójában föltette a kérdést: „Ha már Hollandiában is ilyen rossz sorsuk van [a zsidóknak – K. L.], mi lesz akkor velük azokon a távoli és barbár tájakon, ahová küldeni szándékoznak őket? Mi úgy véljük, hogy a legtöbbjüket legyilkolják. Az angol rádió elgázosításról beszél, talán ez a leggyorsabb halál.” Szmul Zygielbojm, az anticionista Általános Zsidó Munkásszövetség (Bund) vezetője a londoni Lengyel Nemzeti Tanács tagja cikket írt az SS Einsatzgruppék lengyelországi és litvániai tömegmészárlásárairól. 1943-ban öngyilkos lett, így próbált tiltakozni a zsidó nép lemészárlásával kapcsolatban tanúsított nemzetközi közöny, passzivitás ellen.
Nem információhiányról volt szó, hanem arról, hogy az átlagemberek, főleg a zsidók nem voltak képesek és nem akarták felfogni, mi vár rájuk.
Az egyik leghíresebb Auschwitz-túlélő, Primo Levi – civilben mérnök, művelt, széleskörűen tájékozott ember – ezt így fogalmazta meg: „A legvégsőkig, egészen addig, amíg a nácizmus (illetve a fasizmus) üvöltő dervisei egymás után be nem törtek minden egyes házba, sikerült valahogyan félremagyarázni az előjeleket, szemet hunyni a veszedelem fölött, s újra és újra összeeszkábálni azt a bizonyos önmegnyugtató művalóságot…”
Téved Kunt Gergely, a zsidó bosszútól való félelem nem a háború utolsó évében és azt követően terjedt el (105. o.), már 1942–43-ban erről többen írtak, beszéltek és ettől sokan rettegtek. Különösen Sztálingrád után kezdtek el egyre többen félni-rettegni a zsidóktól. 1943 augusztusában már Németh László is látta, hogy a németek nem győzhetnek, a következmény pedig: „…itt van egy béke, amelynek ők [a zsidók – K. L.] lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is… az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell…”
Goebbels propagandája hatékony volt, megbénította a szövetségesek politikusait és propagandistáit. Ha csak megemlítették a zsidók üldözését, tömeges legyilkolását, amit egyébként nagyon ritkán, óvatosan tettek, azonnal rájuk sütötték, hogy a zsidókért folytatják a háborút.
Mivel Kunt érdemben nem tárgyalja Theodore N. Kaufmann jelentéktelen amerikai zsidó figura „Németországnak pusztulni kell” című 1941-ben megjelent írásművét, ezért arról sem értesülhetnek Kunt olvasói, hogy a náci propagandagépezet ezt a brosúrát, mint a világzsidóság Németország és a németek elpusztítására szolgáló mestertervét tárgyalta, hirdette, „elemezte”. Kaufmann többek között javasolta a németek sterilizálását és az ország területének felosztását a szomszéd országok között. Ilja Ehrenburg neves szovjet zsidó író „Ölj!” című publicisztikáját is ismertetni kellett volna, amikor a zsidók bosszújától való félelemről írt Kunt. A Vörös Hadsereg lapjában, a Krasznaja Zvezdában 1942. július 24-én megjelent írásában Ehrenburg a németekről azt mondta, hogy ők nem emberi lények, és minden szovjet katonának, partizánnak tudnia kell, ha van olyan nap, amikor legalább egy németet nem öl meg, akkor az elvesztegetett nap.
A kötetben előforduló valamennyi tárgyi tévedést nem lehet felsorolni, mert meghaladná a recenzió kereteit. A zsidókat nem autókkal, hanem többé-kevésbé légmentesen szigetelt platójú teherautókkal ölték ezerszámra pl. Szerbiában is (14. o.). Az „Új Magyarság” nem volt kormánylap: az ellenzéki, szélsőségesen nácibarát, a Horthy-rendszerrel szemben álló Magyar Nemzetiszocialista Párt lapja volt (92. o.). A zsidókat a bombatámadások ellen nem „előpajzsként”, hanem élő pajzsként akarták használni (110. o.). Talán több régi cikkéből ollózta össze könyve egyes részeit, mert kétszer is elismétli a 400 fiatal holland férfi mérges gázzal történő meggyilkolását (185. és 200. o.); a deportáltakból nem „tárgyát”, hanem trágyát készítettek (217. o.); nem „Magyar Rendeletek Tára”, hanem Magyarországi Rendeletek Tára (235. o.).
Lévai Jenő, a magyar holokauszt egyik első krónikása újságíró volt. Kunt egy igen fontos kérdésben, Horthy Miklós kormányzó és a Führer 1943 áprilisi klessheimi tárgyalása kapcsán nem a tárgyalás eredeti jegyzőkönyvét idézi, amelyet Ránki György már 1983-ban publikált, hanem készpénznek veszi, amit Lévai erről a tárgyalásról kitalált. Lévai szerint Horthy – amikor Hitler azt mondta, hogy ki kellene irtani a magyar zsidókat – azt válaszolta, hogy erre neki nincs felhatalmazása, Magyarország parlamentáris állam. (208. o.). A tárgyalás eredeti jegyzőkönyvéből kiderül, hogy ilyesmit Hitler nem mondott. Azt is rosszul tudja Kunt, hogy Wannseeben egy értekezleten döntötték el, hogy „ipari eszközökkel” fogják kiirtani a zsidókat, és ezen a megbeszélésen Reinhard Heydrich, az „SS magas rangú tagja” (sic!) elnökölt. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy Lavrentyij Berija az NKVD, Péter Gábor meg az ÁVH magas rangú tagja volt. Heydrich a náci erőszakszervezeteket (SA, SS, Kripo, Gestapo, SD, SiPo) tömörítő Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője volt, felette már csak Heinrich Himmler, a SS birodalmi Führere és maga Adolf Hitler állt. A wannseei konferencián szó sem volt a zsidók „ipari eszközökkel” történő kiirtásáról, folyószabályozásokat, mocsarak lecsapolását említették, és céloztak arra, hogy halálra fogják dolgoztatni a zsidókat. Gázkamrákról, haláltáborokról nem esett szó.
Kunt nem ismeri a témájával kapcsolatos hazai és nemzetközi szakirodalmat, ez magyarázza magabiztosságát és könnyen cáfolható kijelentései sokaságát. Az 1937 tavaszán kiadott, a náci Németországba becsempészett, és ott virágvasárnap a katolikus templomokban felolvasott „Égő aggodalommal…” című enciklikát a kérdéssel foglalkozó szakirodalom évtizedek óta tárgyalja. Kunt szerint a szakirodalom nem ismeri XI. Piusz pápa (1922–1939) 1938-as nyilatkozatát, amelyet belga zarándokok előtt tett, és amelyben ismételten élesen elítélte az antiszemitizmust. Ezt a nyilatkozatot már 1938–39-ben, majd a későbbi években is a katolikus és világi sajtó, majd az elmúlt évtizedekben a szakirodalom is érdemben tárgyalta. Nem igaz, hogy XII. Piusz pápa (1939–1958) egyértelműen és nyíltan elítélte volna a világháború idején a zsidók üldözését (75-77. o.). A pápa ebben a kérdésben fülsiketítően hallgatott, és 1944-ben csak három héttel Róma felszabadulása (június 5.) után szánta rá magát arra, hogy Horthy kormányzót figyelmeztesse. Horthy 1944. július 6-án nem csak külpolitikai nyomásra függesztette fel a deportálásokat (56. o.). A kormányzóra hatott a hadi helyzet alakulása: a normandiai partraszállás (június 6.) után három héttel már biztos volt, hogy a Wehrmacht képtelen a hídfőből kitörő angolszász haderőt megállítani. A keleti fronton június végén/július elején kibontakozott a Vörös Hadsereg hatalmas támadása. Június végén és július elején két nagy bombatámadás érte Budapestet és környékét: Horthy is elhitte a Központi Zsidó Tanács által is terjesztett rémhírt, hogy ha elviszik a fővárosban kb. 2000 sárga csillagos házba zsúfolt mintegy 200.000 zsidót, akkor szőnyeg-bombázni fogják Budapestet. Horthy tartott attól is, hogy Baky László belügyi államtitkár nem a budapesti zsidók deportálására vont össze 3000 csendőrt Budapesten, hanem valamiféle puccsra készül.
A pápa, a svéd király, Roosevelt elnök mellett a hazai tiltakozók (Bethlen Istvánról és Ravasz László református püspökről is elfeledkezett Kunt) is hathattak a kormányzóra.
Bár Kunt saját megfogalmazása szerint 1944-re „fókuszált”, nem vette a kezébe Randolph L. Braham magyar holokauszttörténeti monográfiáját. Rosszul tudja Kunt: egyetlen alkalommal sem indítottak egyetlen napon 62 deportáló vonatot 1944. május 15. és július 6. között Magyarországról (55. o.) Egy-egy napon még hat vonatot sem indítottak, az átlag az napi 2-3 szerelvény volt, ezt a számot csak néhányszor „sikerült” túlteljesíteni (58. o.). Legalább néha javítania kellett volna a BBC tévedéseit. Július elejéig nem 100.000 magyar zsidót öltek meg Auschwitzban, hanem legalább 200-250 ezret. (58. o.). A magyar kormány nem árulta tíz pengőért a sárga csillagokat (86. o.). Egyetlen deportáló szerelvény útja sem tartott hetekig, legfeljebb 2-3 napig, mire Auschwitzba ért (159. o.). Horthy nem adott kegyelmet és rangot az 1942-es januári újvidéki mészárlás felelőseinek (166. o.). Bárdossy László miniszterelnök népbírósági perében az egyetlen vádpont, amelyben nem találták bűnösnek, ez a tömeggyilkosság volt. A felelősöket bíróság elé állították és elítélték, a nácikkal szövetséges országokban példa nélküli módon. Más kérdés, hogy mivel a vádlottak szabadlábon védekezhettek, még az ítélethirdetés előtt Németországba szökhettek.
Az, hogy a BBC szórványos magyar nyelvű híradásai a holokausztról 1944-ben kihez jutottak el, és kihez nem, lényegtelen kérdés. Kunt Gergely könyvéből nem derül ki, hogy a magyar zsidók üldözésével, deportálásával kapcsolatos BBC-adások kikhez jutottak el, s akikhez egyáltalán eljutottak, ezekből mit értettek meg. Egyébként aki akart, az bőven hozzájuthatott a holokausztról szóló információkhoz a hozzánk menekült sok-sok ezer német, osztrák, lengyel, szlovák zsidótól, a keleti frontról rendszeresen szabadságra hazatérő katonáktól, munkaszolgálatosoktól.
Azt, hogy zsidók miért nem akarták, nem tudták megérteni a holokausztról 1941-től Magyarországra is nagy számban eljutó híreket, már említettük. A nem zsidókról Bibó István 1948-ban már a lényeget leírta: „Halljuk azt az ellenvetést is, hogy a magyar társadalom nagyobbrészt nem tudott arról, ami a megsemmisítő táborokban történt, s ha hallott ilyenekről, azok annyira valószínűtlenül hangzottak, hogy el sem hitte. Az, hogy ezeket első szóra nem hiszi el valaki, természetes. De nem az a lényeges, hogy első szóra elhittük-e, vagy ameddig lehetett, kételkedtünk. Hanem az a lényeges, hogy abban a pillanatban, mikor először felvetődött a legtávolibb lehetősége annak, hogy ilyenek történnek, ettől magától meg kell borzadnia és cselekvésbe kell lendülnie minden ép érzékű embernek. Mi pedig éppen akkor kezdtük nem »elhinni« a megsemmisítő táborokat, mikor a deportáló vagonokról már éppen eleget tudtunk ahhoz, hogy amazokat is elhihessük: s nem azért nem hittük el, mert töretlenül bíztunk az emberi jóérzésben, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a magunk felelősségével.”
(Kunt Gergely: Az Auschwitz-kód – Információ és dezinformáció 1944-ben. Budapest, Jaffa Kiadó, 2025, 247 oldal)
