Csikorog alattam a földes útra ráfagyott hó, szikráznak a pelyhek, süt a nap, s nekem erről a nagyszülői falusi ház jut eszembe. Látom magam előtt a dédanyámat, aki talán sosem volt sudár, magas, de mire jómagam az életébe léptem, már hajlott hátú, aprócska, töpörödött asszonyka lett. A kicsi testben azonban erős, időnként már-már akaratos jellem lakozott. Szokásaiból egyetlen percre sem engedett, napjainak ritmusa ugyan változott az évszakokkal, de azon belül mindig következetes maradt. Nagyanyámra és nagyapámra jellemzően ő főzött, de aztán az ételt, főleg, ha mi magunk is ott vendégeskedtünk, mindig az asztaltól távolabb, azon a kis sezlonyon ülve kanalazta be, amelyen esténként, a sparhelt melege mellett ő maga is aludt. A „fiatalabbak” a hátsó, mindig hideg hálószobában húzták meg magukat, ott, ahol nagyanyám a kendők mögött, a szekrényben, a dobozos bonbonokat, cukrokat rejtegette.
Szerettem náluk enni, bár apám és anyám is jól főzött. Mások voltak mégis itt az ízek. A savanyú bableves, amibe a tél végén a padlás függőrúdjáról leakasztott, már-már taplókeménységűre szikkadt kolbász került, a nyáron begyúrt, kiszárított, feldarabolt, majd télen kifőzött, és a maradék tepertőzsírban átpirított tészta, aminek szégyenszemre ma a neve se jut eszembe, vagy a sparhelt tetején pirított, disznózsírral megkent, megsózott krumplis lepény, a laksa, (s nem, nem laska, mert az meg a túrós tészta neve mifelénk…) mind-mind mennyei manna volt akkortájt. Egyszerű, de pompás ételeken nevelkedtem, ahogyan most visszatekintek minderre, és persze „bio” volt a tojástól a húson át az általuk termelt, megőröltetett búzából készült kenyéren át egészen az istállóban álldogáló tehenekből reggel frissen kifejt tejig.
Mégis, ahogy itt ropog a bakancsom a hóban, egy ezeknél is jóval szimplább étel neve, íze és illata jut eszembe: a sült krumplié. Az ősszel betakarított termést a hátsó kamrában tárolták, amit egyik oldalról az istálló, másikról a szerszámos melegített, így aztán a leghidegebb időben sem fagyott szét a krumpli, amit vászonzsákokkal jól körbe is öleltek. Innen hozott be hajnalonta egy-egy szakajtóval a dédanyám, s a frissen begyújtott sparhelt sütőjébe rakta. Mire reggelente a falu másik végéből iskolába indultunk, s benéztünk ide is egy-egy percre, a jó meleg, kicsit megperzselt héjú gombóckák már ott vártak egy vászonkendővel letakart kis kosárban. Csak kettéválasztottuk, meg se sóztuk, úgy faltuk be az édes, omlós, meleg eledelt, ami aztán egészen a napközis tízórai megérkeztéig biztosította gyomrunk teltségét.
Hazaérve most a havas túráról, bekapcsoltam magam is az elektromos sütőt, rácsokra tettem a bolti krumplit, majd izgatottan vártam a régi élményt. Ez a krumpli azonban sápadt-fehér volt belül, nem olyan szép sárgás, mint annak idején, a szerkezete sem omlós, inkább vizes, szétpörgős, s a héja sem sült olyan ropogósra, ahogy hajdanán. Megsóztam, megvajaztam, s ettem mégis, nyomokban felidézve azokat a boldog, tökéletes reggeleket.