– Miért fordult az érdeklődése a párkapcsolat végét jelentő szakítás felé?
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezzel a témával fogok mélyebben foglalkozni, ugyanis a szakítás témaköre különösebben sosem vonzott. Aztán egy nap eljött hozzám, a mentálhigiénés irodámba, egy fiatal nő, aki a párjával való szakítás után nem találta a helyét. Amikor a szakítás feldolgozásával kapcsolatban felmerül bármilyen kérdés, akkor szinte kivétel nélkül, mindannyian egyből a klasszikus gyászelméletet vesszük elő, amit Elizabeth Kübler-Ross dolgozott ki, és próbáljuk beazonosítani, hogy mi vajon a gyászfolyamat melyik szakaszában tartunk (tagadás – düh – alkudozás – depresszió – elfogadás), és vajon mikor jön el az az idő, amikor fellélegezhetünk végre. A munkámban automatikusan én is ezt a gyász szakaszolásáról szóló elméletet alkalmaztam a veszteségek elfogadásának folyamata során. Ahogy viszont az említett fiatal nővel együtt dolgoztam, a tünetei alapján azt éreztem, hogy itt nemcsak veszteségről, hanem jóval többről van szó. Rájöttem, hogy egy szakítás nemcsak gyászfolyamatot indíthat el. Ugyanis vannak olyan durva, hirtelen vagy megalázó módon történő szakítások, amelyek traumatikusak lehetnek az elhagyott partner számára. Amikor ezt felismertem, elkezdtem mélyebb ismereteket szerezni a trauma témakörével kapcsolatban és egyre inkább bebizonyosodott számomra, hogy vannak olyan típusú szakítások, amelyek nagyon komoly lelki sebeket okozhatnak, ezért annak gyógyításához szükséges figyelembe venni a traumával járó tüneteket is.
– Lelki sebként aposztrofálja a traumát. Mit jelent ez?
– A trauma szó szerinti fordításban külső behatás nyomán létrejött sebesülést jelent. Az orvosi szóhasználatban a trauma a nyílt sebre vagy a bőr felszínén keletkezett szakadásra utal. A XVIII. században a pszichológia átvette a baleseti sebészetben használt trauma kifejezést, és a lelki történések meghatározására kezdte alkalmazni. Ennek nyomán hivatkozom a pszichés traumára lelki sebként. Amikor valamilyen fizikai sérülés keletkezik rajtunk, akkor azonnal elkezdünk gondoskodni a sebünkről. Fertőtlenítjük, kitisztítjuk a sebet, bekötözzük, kötést cserélünk, folyamatosan figyelemmel kísérjük a seb gyógyulását. Ezt természetesnek vesszük, és a mielőbbi gyógyulás érdekében a segítségkérést is, ha azt látjuk, hogy a seb komolyabb annál, minthogy otthon, mi magunk lássuk el azt. Azonban a lelki sérüléseinkkel szemben már nem vagyunk ennyire figyelmesek és gondoskodóak. Elfedjük, tagadjuk, bagatellizáljuk, és azt gondoljuk, majd az idő begyógyítja. Nem. Nem gyógyítja. Sőt, csakúgy, mint a fizikai sérülésnél, a lelki sérüléssel járó tünetek is súlyosbodhatnak, ha nem kezdünk el időben gondoskodni a gyógyulásáról.
– Minden lelki problémánk traumafókuszú?
– Nem minden lelki probléma mondható traumatikusnak. Traumafókuszúnak akkor tekinthető egy lelki probléma, ha az esemény, ami a traumatikus tüneteket okozza, feldolgozatlanul marad, és a poszttraumás tünetek az illető mindennapi életét, gondolatait, érzéseit, viselkedését vagy kapcsolatait negatív irányba befolyásolják. Ha a szakítás példájánál maradunk, akkor egyáltalán nem biztos, hogy traumával járó tüneteket tapasztal magán valaki. A veszteség megélése a legtöbb esetben egy normál gyászfolyamatot indít el, aminek a kifutása hat hónap és egy év közötti időszakra tehető. A traumatikus veszteség sokkal összetettebb, ugyanis egy trauma kettős pszichés teherrel jár. Egyrészt az illetőnek nemcsak a veszteséggel kell számolnia, tehát azzal, hogy elveszítette a társát, a közös jövőt, az álmokat, a célokat, de mindemellett a trauma tüneteivel is meg kell küzdenie, tehát például az emlékbetörésekkel, a rémálmokkal, az elkerülő viselkedéssel, a disszociációval, a szélsőséges hangulatingadozásokkal, szorongással, pánikkal, mély depresszióval, szégyenérzettel, elidegenedettség érzésével, mentális ürességgel, függőségekkel, alvászavarokkal és még sorolhatnám. Ezek a tünetek rendkívül összetettek és komoly hatással vannak az egyén mentális állapotára, kapcsolataira vagy épp a mindennapi működésére.
– Mit jelent a traumafókuszú problémamegoldás?
– Azt, hogy a gyógyító folyamatnak a középpontjában a trauma, mint esemény és annak fizikai, mentális következményei állnak. Lényegében a hangsúly a traumás esemény okozta sebek megértésén és gyógyításán van. Ma már több olyan módszer van, amelyek hatékonynak bizonyulnak a traumák gyógyítása terén. Például a testfókuszú módszerek, a kognitív viselkedésterápia, a narratív terápia, vagy az EMDR sokat tudnak segíteni. A trauma nem múlik el magától, és ahhoz, hogy ne alakuljon ki komolyabb mentális vagy fizikai probléma, legtöbbször szakember segítségére van szükség.
– Miben látja a különbséget a gyászfolyamat szakaszai és a traumaeredetű szakítás elemei között? És miért fontos ezt megkülönböztetni?
– Lényeges különbség, hogy amíg egy normál gyászfolyamat esetében a veszteség elfogadásán, addig a trauma gyógyítása során a veszteség elfogadásán és a testi, lelki tünetek kezelésén együttesen van a hangsúly. Gyakran szoktam mondani a klienseimnek a következő mondatot, hogy jobban megértsék, miről is van szó, így szól: nem minden gyász trauma, de minden trauma gyász is egyben. Nézzünk néhány különbséget! Normál lefolyású gyász esetén nincsenek traumatikus tünetek. Olyankor az uralkodó reakció a szomorúság, trauma esetén a sokk. A gyász nem torzítja az egyén énképét és önbizalmát, a trauma súlyosan torzítja az énképet és az önbizalmat. Normál gyász esetében a bűntudat így szól: bárcsak (ne) tettem volna… Trauma esetén pedig így: minden az én hibám… Gyász esetén a düh nem párosul erőszakkal, trauma során a düh általában mások vagy önmagunk ellen irányul és erőszakkal párosul, például verbális agresszióval vagy erős dühkitöréssel. Az előbbi esetén az álmok az elhunyttal kapcsolatosak, amelyek békések, az utóbbinál rémálmok gyötörnek.
