Tíz évesen már egyesületben fociztunk. Heti három-négy tréning mellett vasárnap otthon vagy idegenben léptünk pályára, és nagyon igyekeztünk, hogy ne hozzunk szégyent egyesületünkre, és vele a kék-fehér színekre. Nehéz volna érzékeltetni azt a tiszteletet, ami a felnőtt csapat játékosai iránt élt bennünk, a serdülőkben. Nem csoda, hogy azoknak az időknek elmaradhatatlan része volt, hogy minden hazai mérkőzésen a lelátóról szurkoltunk a nagycsapatnak.
Sportszakmailag már csak életkorunknál fogva is képzetlenek voltunk, így nem tudtuk megítélni, hogy az 1978-ban Argentínában rendezett labdarúgó világbajnokság forradalmasította-e szeretett játékunkat. Abban azonban biztosak voltunk, hogy a szurkolás formáit minden bizonnyal. A kicsit idősebbek emlékezhetnek, hogy a lelkes dél-amerikai drukkerek kis, négyzet alakúra vágott papírdarabokat csomókban dobáltak a lelátókról. Ez egyfelől teljesen veszélytelen, másfelől felettébb látványos volt. Olyan érzés keríthette hatalmába a tévénézőt – így minket, egy kisváros focicsapatának serdülő játékosait –, hogy a konfettinél nagyobb, egyforma nagyságúra vágott papírdarabok hajigálása a mérkőzések és a stadionok egész hangulatát képes megváltoztatni, jobbá tenni.
Több „külsőssel” kiegészülve a vasárnapi szurkolásra készülő csapattagokkal együtt előző nap gyerekszobánkban szorgalmasan vágtuk a papírt. Nem csak újságok estek áldozatul barbár cselekedetünknek, de emlékeim szerint még a zeneiskolai szolfézskönyvem is, amit szívből gyűlöltem. Újszerű kezdeményezésünknek hamar híre futott, több osztálytársunk is kérte, hogy csatlakozhassanak hozzánk, a focistákhoz. A mából visszanézve volt ennek az egésznek valami edukációs jellege is. Olyanok jöttek ki velünk a kisvárosi sporttelepen található lelátós focipályára, akik addig még nem jártak ott.
Fogalmunk sem volt, hogy azon a napon a poklot szabadítjuk magunkra.
Alig kezdődött el a mérkőzés, mi már argentin módra szurkoltunk. A reklámtáskákba hozott, apróra vágott papírdarabokat a zsúfolt fedett lelátó legfelső sorából dobáltuk. Néhány percig élveztük sikerünket. Mindenkinek tetszett mutatványunk, az alsóbb sorokból mosolyogva néztek ránk a felnőttek. Majd barátommal, Csabival rémülten egymásra néztünk, mert megláttunk, hogy a pályagondnok és segédje eltorzult arccal rohan fel hozzánk a lelátó lépcsőjén.
Hiába szóltunk a többieknek, hogy futás, a hangzavarban nem értették, mit mondunk. Mi, focisták ismertük a Kis Görcs gúnynévre hallgató pályagondnokot, aki olyan szigorú volt, hogy még a felnőtt játékosok is féltek tőle. Többeket azonnal elkaptak, minket kisebb hajtóvadászat után. Ami ezek után következett, szinte leírhatatlan. Tornasorba állítottak bennünket sportpálya raktárában. Kis Görcs üvöltözött velünk, és vérbeforgó szemekkel kérdezte: ki fogja ezt eltakarítani? Ez volt hát a baj, szemeteltünk.
Majd egészen halkan megszólította segédjét: hova ássuk el őket? Attól a halálfélelemtől, amit akkor éreztem, még ma sem tudtam teljesen megszabadulni.