A világrend(ek) változása régi politikai terméke a Fidesznek: Orbán Viktor 2019 óta házal vele, kézzelfogható siker nélkül. Pontosabban akad, akire rá tudta sózni, de sem szilárd politikai többséget, sem (és ez talán fontosabb) kézzelfogható fellendülést nem hozott sehol az orbáni ihletésű nemzetpolitika.
A magyar miniszterelnök hét éve – hol máshol? – Tusnádfürdőn hirdette meg, hogy új világ következik. Úgy fogalmazott: sokszáz éve arra épül az európai kultúra, hogy „egyesek szerint” legyenek egymástól elkülönült, nemzetek által kialakított szabad államok, és ezek járják a saját útjukat, míg „mások szerint” legyen egy elv, ami alatt egyesíteni lehet az európai népeket. Vagyis évszázadok óta a nemzeti gondolkodás áll szemben a birodalmival, és most, hogy a birodalom úgymond meggyengült, a nemzeti eszme kora következik.
Pár történelmi alapvetés, mielőtt a hét éves jóslat helytállóságát elemezni kezdenénk: a mai értelemben vett nemzetállam csupán a 19. század óta létezik, vagyis már csak ezért is értelmetlen a nemzeti gondolat sokszáz éves múltjáról beszélni. Az orbáni országfelfogásból pedig tökéletesen levezethető mindaz, amit Ficóék a szlovákiai magyarokkal Benes-ügyben művelnek – nem véletlen, hogy a Fidesz sosem kritizálja: nincs rajta fogás, mert ez éppen az az irány, ami a „csak a nemzet” filozófiából következik. (Ráadásul rögtön a vicc kategóriába sorolja az Ukrajnával szembeni nemzetpolitikai keménykedést: ott sem habostorta a kisebbségek élete, de a többségi népcsoport nem bélyegzi őket törvényhozási eszközökkel kollektív bűnösnek, nem rekvirálja el a vagyonukat meg a szólásszabadságukat.)
No de nézzük, hol tart Európa patrióta fordulata hét esztendővel a meghirdetése után. Szlovákiában kormányra evickélt, de ez nem csak a határon túli nemzettársaink számra rossz hír, hanem – a Fico-rezsim gazdasági teljesítményét elnézve – a szlovákoknak is. Szintén kormányon van Csehországban, a többszörösen lebukott közpénztolvaj Babis vezetésével – és ennyi, meg is érkeztünk a sor végére. Lengyelországot elvesztették, Hollandiában nem tudtak kormányt alakítani, Németország nyugati tartományai nem kérnek belőlük, Franciaországban a szintén közpénztolvaj vezetőjük nem az igazságért, hanem az igazságszolgáltatással küzd, máshol meg esélyük sem volt a hatalom közelébe kerülni. A legkevesebb, amit elmondhatunk: ennél még a kommunisták is gyorsabban haladtak 1917 után (és mint tudjuk, végül abból se lett világforradalom).
Orbán azonban nem csügged: szerinte vitathatatlan a csak magukkal törődő nemzetállamok eljövetele és a patriotizmus diadala, hiszen a bolygó ura most Trump elnök, aki - miközben a mások szuverenitása iránti elkötelezettségét Venezuelától Grönlandig mindenütt (el)ismerik - éppen felosztaná a világot a nemzeti önrendelkezés két másik prófétájával, Vlagyimir Putyinnal és Hszi Csin-pinggel.
Az az igazság, hogy a trumpizus visszajövetele óta tényleg formálódni látszik valamiféle új világrend, de ez – bár még csak a csírái látszanak – nem a nemzetállami önállóskodásról szól, hanem a gyengék alávetéséről,
és ellensúlyként a kényszerű szövetségkeresésekről: például a váratlanul az EU felé gravitálni kezdő Kanadáról, Ausztráliáról és Dél-Amerikáról. Hogy ebben a helyzetben mennyire abszurd az egész orbáni világszemlélet, azt Grönland példája mutatja meg a legtisztábban: ott most nincs fontosabb ügy a nemzeti függetlenségnél – ehhez képest szorosabbra fűzik a kapcsolatot Dániával, európai katonákat hívnak be, és ismét komolyan felmerült az EU-hoz tartozás igénye is.
A tanulság: nem az a probléma, ha egy állami vezetőnek eszméi vannak, hanem az, ha rögeszmésen ragaszkodik hozzájuk a valóság ellenében is. A világ változik, de olyan irányba tart, ahol az önérdekű, a csak azért is szembenállást értéknek tekintő nemzetieskedés pontosan annyi eredményt kínál, amennyit Magyarországon Orbánék 16 év alatt elértek: gazdasági stagnálást, a régi barátok gyűlölködő nacionalistákra cserélését, és a sodródást a szintén Európa szétverésén ügyködő, de alternatívaként csupán a becsődölt KGST újraálmodását ajánló Putyin karjaiba.