Napjainkban a versenyképesség – leszámítva a repülőrajtot – legalább olyan slágerkifejezés, mint mondjuk a mesterséges intelligencia vagy a hozzáadott érték. Szinte nincs olyan politikus vagy megmondó ember, aki ne tűzdelné tele mondandóját ezzel a kifejezéssel, jelezve, hogy érti az idők szavát. De miről is beszélünk valójában?
A téma áttekintéséhez elengedhetetlen a gazdasági hatékonyság és a versenyképesség különbségének gyors tisztázása. A gazdasági hatékonyság alatt nagyjából azt értjük, hogy egy adott vállalkozás vagy ország egységnyi befektetéssel (ráfordítással) mekkora értéket (árut, szolgáltatást) hozott létre. A nemzetgazdaságok esetében ennek a mérése a legtöbbször az egy főre jutó GDP (bruttó hazai termék) mutatójával történik. Mivel ez eléggé durva közelítés, gyakran a vásárlóerő-paritással finomítják a nominális GDP-értékeket. Ezen keresztül kimutatható, hogy azonos árut hol, mennyiért lehet megvenni: mondjuk egy Big Macet az aktuális árfolyamon Angliában 5 dollárnyi fontért, Franciaországban pedig 6 dollárnyi euróért, s így a GDP-értékek dollárban összehasonlíthatók lesznek.
A versenyképesség viszont egy olyan közgazdasági fogalom, amely a vállalkozásoknak vagy nemzetgazdaságoknak azt a képességét, tehetségét teszi összehasonlíthatóvá, hogy termékeket vagy szolgáltatásokat értékesítsenek. Ezt több tényező is befolyásolja, például az innováció, a termelékenység, a minőség, a munkaerő szakképzettsége, az üzleti környezet és a szabályozási keretek. Fontos hangsúlyozni, hogy a versenyképesség megítélése ugyan a mából indul ki, de alapvetően a jövőre vonatkozik, tulajdonképpen annak az előrejelzése, hogy milyen képességeket tudunk majd a jövőben felmutatni a piacon, és meg tudunk-e jelenni a versenytársaknál korszerűbb, jövedelmezőbb árukkal.
A versenyképesség továbbá mindig relatív kategória, amiből az is következik, hogy egy viszonylag gyengébb gazdaság az adott időszakban akár versenyképesebb lehet egy fejlett gazdaságnál, amennyiben a jövőre vonatkozóan nagyobb esélye van hatékonyabb technológiákkal, alacsonyabb költségekkel stb. megjelenni a világpiacon. Kína egy legutóbbi versenyképességi rangsorban az országok között a 14. helyen áll, hazánk a 48-50. helyen, ugyanakkor az egy főre jutó GDP szerint Kína a 78., jócskán elmaradva a magyar helyezéstől (mi évek óta a 43-45. pozíció körül tanyázunk). Fontos azt is látni, hogy egy ország versenyképessége nem mozoghat hektikusan, a mutató sajátossága a trendszerűség, még a ciklikus változások sem tudják rövid távon érdemben befolyásolni.
A versenyképesség nagyban meghatározza a jövőt, és ha alacsony, akkor a fő oka annak, hogy egy nemzetgazdaság tartósan az úgynevezett „közepes fejlettség vagy jövedelem” csapdájában marad. Ennek az a lényege, hogy létezik a gazdasági fejlettségnek olyan szintje, amelyen egy ország már nem elég szegény ahhoz, hogy az alacsony bérek, olcsó infrastruktúra jelentsenek számára versenyelőnyt, de túl nagyot kellene változtatnia a gazdaságpolitikáján ahhoz, hogy a fejlettebbekkel fel tudja venni a versenyt. Eljutva a közepes fejlettség/jövedelem szintjére, az ország elveszíti a gazdasági dinamizmusát, lassul, stagnál az egy főre jutó GDP növekedése, és így képtelenség átlépni a magas jövedelmű országok csoportjába. Ma tipikusan ilyen Magyarország is, az egészségügy, oktatás, innováció stb. mutatói mind erre utalnak, évek óta egyhelyben topogást látunk a „repülőrajt” helyett. De hol is állunk a többi országhoz viszonyítva?
Versenyképességi vizsgálatokat sok kutatóintézet végez, a legbővebb mutatórendszerrel és adatsorokkal egy svájci intézet, az IMD és a Világbank dolgozik. A nemrégiben közzétett IMD-eredmények szerint 2024-ben Magyarország a világ 48. legversenyképesebb országa a vizsgált 69 ország között. A tavalyi 54. helyről tehát sikerült visszatornáznunk magunkat a „szokásos” sávba. A mostani eredmények kapcsán a kormánymédia dicshimnuszokat kezdett zengeni: lám-lám, mégiscsak jó irányban haladunk, komoly javulást mér a svájci intézet, ha a repülőrajt várat is magára. Ha azonban tizenöt évre visszamenőleg nézzük meg a helyezéseket, azonnal látszik, hogy lényegében semmi sem változott, továbbra is a 42-48.hely közötti sávban mozgunk, csupán annyi történt, hogy a tavalyi kiugróan rossz helyről visszakerültünk a közepes pozícióba. Az IMD értékelése szerint a húsz részmutatóból többen javult a magyar helyezés, például a technológiai infrastruktúra és az intézményi környezet területén. A legjobbnak az árverseny-képesség, a külkereskedelem és a kutatási infrastruktúra területén mutatkozott az eredmény. Tavalyhoz képest a technológiai infrastruktúra mutatójában is előre lépett a gazdaság: az 52. helyről a 38-ra (ez feltehetőleg az autó- és akkumulátorgyártás kapacitásbővülésével függ össze), vagyis ezt a területet gondolja az IMD perspektivikusnak.
Ha az előzőek kapcsán valaki meglepődik, a csodálkozásnak van némi alapja. A kutatás alapján ugyanis a magyar helyezések többször is olyan területen tűnnek imponálónak, amelyeknél a hazai szakmai értékelések (persze, leszámítva a kormánypropagandát) egészen mást jeleznek. Tapasztalataink szerint az adórendszerünk inkább torz, mint hatékony, a szabályozás kiszámíthatatlan, egyre-másra „ideiglenes” különadók sújtják a cégeket. A vállalkozások intézményi környezete is siralmas, a jogszabályok gyakran visszamenőlegesen változnak, rendszeresen egymás ellen dolgozik a jegybank és a kormány, az export helyett a hazai keresletet favorizálják, ezzel gerjesztve az inflációt. A belföldi piaci verseny érzékelhetően visszaszorul, egyre több ágazatban jutnak monopolhelyzetbe a NER által kegyelt nagyvállalkozók.
Mi lehet akkor a magyarázata a hirtelen javulásnak, és tartósnak tekinthető-e a tendencia? Nos, egyrészt a listák súlyát az adja, hogy lehetőséget teremtenek az országok és régiók összehasonlítására. A helyezések között pedig gyakran tized- vagy századpontok döntenek. Ezért jogosabb azt mondani, hogy a versenyképességet a listák nem annyira mérik, hanem inkább értékelik. Az derülhet ki belőlük, hogy a kormányok olyan gazdasági környezetet hoznak-e létre, amely versenyképes feltételeket nyújt a vállalatok számára, és az ösztönzés mellett figyelemmel vannak-e a lakosság jólétét növelő feltételek kialakítására és fenntartására.
Figyelemmel arra, hogy a rangsor mindig relatív, úgy tűnik, hogy a jelzett előrelépés nem valós fejlődés eredménye, hanem egyrészről a korábban előttünk járó országok pozícióvesztésének (például a szlovák és a lengyel helyezés is romlott), másfelől a tavalyi GDP-teljesítményünk szerény mértékű növekedésének a következménye.
Az persze, hogy a következő években valójában milyennek bizonyul a versenyképességünk, nehezen becsülhető. Az aktuális gazdasági helyzet, a recesszió, a mértéktelenül elszálló költségvetési hiány, a romló folyó fizetés mérleg, a repülőrajt elmaradása, a választási osztogatások mindenesetre arra utalnak, hogy a jövőbeni kockázatok tovább nőnek. A jövedelmi egyenlőtlenségek, a területi feszültségek, az oktatás és az egészségügy feszítő problémái sem festenek elénk pozitív jövőképet.
Valódi változás minden bizonnyal akkor következhet be, ha egy új kormány gyökeresen változtat a gazdaságpolitikai prioritásokon, és a mennyiségi mutatókra összpontosító, kudarcos stratégia helyett az intenzív fejlődés, az emberi erőforrások, a szellemi tőke jobb hasznosításának útjára tereli a gazdaságot.