Mindegy, hogy tél van és esik a hó és csattognak a mínuszok, vagy dézsából ömlik az aranyat érő, májusi eső, vagy éppen a kánikulai hőség köszönt be, az utcán élni kemény dolog. Az időjárás viszontagságait elviselni csak koktélcseresznye a hajléktalanok habjának a tetején, de országunkban elterjedt, jelen fentebb stílű diskurzus kedvéért mondhatjuk, bokréta Isten kalapja mellett, már ha nem vennék ezt egyesek profán hasonlatnak. És még sokan mások, mert
igazság szerint, mi, lakásban, házban, fűtött, kényelmes otthonban élők, az utcát csak ából-bébe való közlekedésre, vagy bulis közösségi területként használók, csak az esztétizált hajléktalanokat szeretjük.
Akik a képernyőn, fotón jelennek meg, mikrofon előtt, színpadon állva, kimosdatva, csillogó szemmel, jól láthatóan józanul, és érezhetően jószagúan, értelmes, kerek mondatokban mesélnek szenvedéssel teli mindennapjaikról, könnyet csalva ezzel a képernyőbámulástól kiszáradt szemeinkbe. Ilyenkor a legegyszerűbb egy steril bankszámlára utalni bármekkora összeget, semmibe véve azt a tényszerűséget, hogy aki igazán segítségre szorul, annak még banszámlája sincsen. Esetleg elhatározzuk, legközelebb, amikor egy „ilyet” látunk, adakozni fogunk, úgyis sok aprót kaptunk vissza, amikor otthonfelejtettük a bankkártyát és kápéval kellett fizetnünk a szupermarketben, vagy ha elszántabbak lettünk az életszagú élménybeszámolótól, még akár egy Fedél nélkült is vásárolunk „valamelyiktől”, persze, nem vesszük el a lapot, mert mit lehet tudni, hová nyúlkált vele előtte. Ezzel a tranzakcióval lelkiismeretünk megnyugodott, bebizonyítottuk magunknak, mi jó emberek vagyunk, és jóérzéssel érünk haza, készítjük a vacsorát. Legkevesebben azok vannak, akik ruhaneműt, tartós élelmiszert adnak, a legeslegkevesebben pedig azok, akik konkrét támogatást nyújtanak a hajléktalan embereknek: a fagyos tereken ételt osztanak, a nyári hőségben vizet visznek, éjszaka járőröznek a városban, az azt övező kiserdőkben, illetve akik a hajléktalanszállón segítik a mindenhonnan kiszorultak mindennapi életben maradását.
Ehhez hasonló a viszonyulásunk az egyéb, a szenvedéssel teli, sokszor büdös, gusztustalan végterméket produkáló betegségekhez, vagy magához a haldokláshoz is. Elutasítjuk, de nemcsak a lelki vonatkozása miatt, hanem mert miért nem lehet mindenkinek olyan szépen, tisztán, jólfésülten feküdni a halálos ágyon, majd a vég előtti pillanatokban a családdal, barátokkal együtt bulizva, megbékélt, immár földöntúli mosollyal az itt maradók tudtára hozni: meghaltunk. Ez a főként hálivúdban forgatott filmekben látott esztétizált halál él a fejünkben (alternatív) valóságként, és ezt kívánjuk magunknak és szeretteinknek, amivel semmi baj sincs, sőt! Emberi kívánság.
A valóságban azonban csak elvétve akad szép és könnyű halál, az utcán élők, mivel nincsen tisztálkodási lehetőségük, koszosak és büdösek. És télen fáznak. Nagyon. És néha ebbe belehalnak. Sokan. Amit a legfinnyásabbak is megtehetnek értük, az nem sok, de a mindent jelentheti számukra. Ha elhagyott, az utcán fekvő, üldögélő, láthatóan magatehetetlen embert látunk, hívjuk a médiában található segélyszámokat! Érdemes elmenteni a Menhely Alapítvány számát, ami +361338-4186, és éjjel-nappal hívható. Elég megadni a hajléktalan ember pontos fellelhetőségi helyét, ha nem tudjuk az utca-házszámot, mondjuk el, milyen nagyobb út, tér, épület mellett található. Fontos információ lehet, hogy vannak-e életjelei, ha merjük, nézzük meg, majd utána otthon, alaposan kezet mosunk! A telefonszám helyes bepötyögésére is figyeljünk! Mindig a +36 előjellel és hívószámmal kezdjük, utána jöhet a körzetszám, ami például Budapest esetében 1-es, majd ezt követi a konkrét, hét jegyű telefonszám. Figyelem: a 061… kezdetű számok hívását a mobiltelefonok nem támogatják! Ha így írjuk be a számot, azt halljuk majd, hogy: „A hívott szám nem megfelelő. Ellenőrizze a számot, és hívja újra!” Ekkor ne rándítsunk vállat, hogy rossz a szám, adnák meg jól, meg amúgy is kit érdekel, hanem tárcsázzuk a 112-es vészhívót, hiszen egy ember élete múlhat az új híváson. A diszpécserek kérdezni fognak, és a megfelelő információk alapján megfelelő helyre irányítják a segélykérésünket. Az öntudatlanhoz mentőt küldenek, és kórházba kerül.
Személyes, pár napos történet: a Józsefváros egyik nagy útjának kicsi mellékutcájában, a közértbe menet láttam egy ház beugrójában, a jéghideg kövön magzatpózban, ülve kuporgó, (véleményem szerint) nőt. Nem a kisközért nyitására várt egy tüske bedobása céljából, mert az már nyitva volt. Nem volt nálam mobil, arra gondoltam, gyorsan végzek a vásárlással, hazarohanok, és hívom a Menhelyt. Visszafelé a nő még mindig ott ült, ugyanabban a pózban. Hazacsúszkáltam, és hívtam a számot, foglalt volt, hívtam a 112-őt. Bejelentettem, elmondtam, melyik utca mely részén találják őt, és megkérdeztem, kapok-e visszajelzést arról, mi történt vele. A diszpécser megkérdezte, hogy a számon, amiről hívtam elérthető vagyok-e, igennel válaszoltam.
Visszahívást nem kaptam, így csak a remény maradt meg, hogy időben megtalálták azt az embert. Aki szeretne biztosra menni, hogy valóban megérkezik a segítség, az várja meg a kiérkező autót.
Akkor se csüggedjen, ha a magánál lévő, hajléktalan ember azt mondja a kiérkezőknek, hogy nem akar szállóra menni, máskor is hívja Menhely Alapítványt, vagy a 112-őt, ha a fagyos utcán elesett embert lát! A magam gyártotta szlogen erre az esetre: A hívásod, ami neked semmi, az neki a minden lehet!
