Az idő megállítása – Tábor Ádámmal a szabadságérzetről

Egy-egy könyv megjelenését és a rá adott reakciókat minden szerző felfokozott izgalommal várja. Önben, akinek az első verseskötetének kiadása annak idején több mint egy évtizedet „csúszott”, és politikailag minimum gyanúsként maga a publikálás is nehézségekbe ütközött, most a hetedik – az esszékötetekkel összesen a tizedik – közrebocsátásakor, immár közelebb a nyolcvanadik életévéhez, milyen érzések kavarognak?

Teljesen extázisban vagyok, és kifordult a normális, bár nem igazán polgári életritmusom. Ugyanis sokáig vagyok fent éjszaka, cirka novembertől áprilisig akkor dolgozom főleg. Tavasztól őszig többnyire a szabadban, fák közt írok verset; ez a kötet két ciklusában is tükröződik. De alapjában bagoly típus vagyok. Fiatalon csak éjszaka írtam, majd sokat éjszakáztam művész barátaimmal. A kiállításmegnyitók, Halász Péterék lakásszínházi előadásai mind estefelé kezdődtek, és utána beültünk beszélgetni – a hetvenes években főként a Kárpátiába, a Fiatal Művészek Klubjába, a nyolcvanas években pedig az Astoriába, ahol az általunk alapított nyugatos szellemiségű Örley-kör összejöveteleit tartottuk. Most azonban napközben a napi teendőkön túl olyasmikre kell koncentrálnom, amikre nem szoktam: tiszteletpéldányok küldése, könyvbemutató, dedikálás, vagy éppen egy interjú…
Amikor egy-egy versem megjelenik, örülök neki, kötetbe foglalva látni őket viszont egész más. Egyben látom azt az időszakot is, amelyben megíródtak – most tíz évet –, és arra gondolok, hogy a könyv jó esetben sokáig megmarad. És hogy vajon kik és hogyan olvassák majd?

Az egyben látás kapcsán: nyilván nem véletlenül került a kötet nyolc ciklusának elejére A kérdés című vers, amely így kezdődik: „Versekbe tördelt életem / összeáll-e végül egésszé / egyetlen folytonos regénnyé / mely gondolat költészet történet és igaz?” Törekedett erre, lehetséges egyáltalán ez az egésszé építés? Milyen elképzelés mentén jött létre a kötetkoncepció?

Egy költői életmű egysége mindig kérdés. Szerzőjének intaktságán, szellemi egész-ségén múlik. Évente húsz-harminc versem születik – van, hogy a Vérmezőn egy padon, a Covidig a szigligeti Alkotóház csodás parkjában –, ebből tíz-tizenötöt publikálok, ezekből válogattam össze a kötetet. Az első ciklusban kétféle kronológia érvényesül: egyrészt az évszakok változása tavasztól télig, másrészt a versek megírása, az idő múlása, az életrajzi vonal a 77. életévemig. A kötet fő rendező elve, mint nálam mindig: a ciklusokba szervezés – ez Ady hatása, akit még gyerekként olvastam a szüleim (Tábor Béla filozófus és Mándy Stefánia költő – a szerk.) könyvtárából. A ciklusokat pedig kétféle szempont szerint alkottam meg, egyfelől tematikusan – például kertversek, mesterek előtti tisztelgés (Blake-től Tandoriig); ország-világ állapota, a sajátomé, Covidill címen a járványévek –, másfelől formai szempontok alapján.

Ez utóbbi mentén érdekelne, hogy amikor A hetventengelyen című „novemberi” versében írja: „befordul kilencven fok / belső égés indítja / a vers berreg és robog / érthetetlen irányba”, akkor ez a derékszögű fordulat a költészete irányváltását jelzi esetleg?

Másról van szó. Ez a könyvem is, ahogy Margócsy István írta az Élet és Irodalomban, „szervesen folytatja” egyszerre a „metafizikus költészetet” és a személyes „törékenységet”. Az idézett verset a Covid-járvány közepén írtam egy Duna-parton tett séta után. A bezártságból való kiszabadulást jeleníti meg. Nekem a versírás amúgy is mindig felszabadító élmény, részint személyes tapasztalásból táplálkozik, részint a világ eseményeire reflektál.

Nézzük ezt az élményt közelebbről! Nagyon játékos a költészete, miközben rendkívül tömör-szóspórolós, szóösszevonásokkal építkező, akár egy összenyomott rugó, tele feszültséggel. A 2009-es A hurrikán háza című, új és válogatott verseket tartalmazó kötetének fülszövegében olvasható: „A versírás célja, hogy a formált és sűrített önkifejezéssel a lehető legmélyebben megértsem – és ezáltal egy jottányit a megváltás, azaz a szabadság irányába változtassam – magamat és a rajtam keresztülfutó közösségköröket.” Hogy látja, sikerrel jár a megértés/megváltás útján? Mennyire szabad?

Azokhoz az emberekhez, akik azt érzik, velük minden rendben, szkeptikusan viszonyulok. A testi-lelki problémák éppúgy korlátozzák az ember szabadságát, ahogy egy diktatórikus politikai hatalom is. Nekem az írás, a költészet segít abban, hogy ezekkel a belső-külső bajokkal együtt szabadnak érezzem magam, és szabadságot keltsek másokban is. Apám írta: „a felejtésből fakadó idővel csak a jelenben léttel lehet szembeszállni”. A jelenben lét itt a nagybetűs Pillanatot jelenti, ahogy azt Weöres Sándor is írja az Örök pillanat című versében: „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből.” De – teszi hozzá apám – „az időről sem szabad elfeledkezni, mert az idő múlásának elfelejtése is konstituálja az időt”.
Számomra a vers az idő megállítása. A megalkotása ellenállásokon át fölfelé és befelé haladás, valamint egy ismeretlen másik ember felé való nyitás. Mindez felszabadító érzés, egyben kiszabadít az idő fogságából.

Ezzel máris a metafizikánál tartunk. „A létezés-szakmában dolgozom” – írja Ottlikot idézve A természet előtt című versében. A költői mesterség akkor jóval több önmagánál?

Az írói is. Ottliknál eleve nem válik ketté a lét és az élet, ő nem elkülönülve a léttől gyakorolja az írói mesterségét, ahogy például egy politikus vagy egy vasesztergályos az övét. A lét a mélyebb, reflektáltabb, tágasabb, a metafizikai valóságra való kitekintést jelenti, és ez szabadságot ad.

A fentebb említett szabadságkorlátozó tényezők vonatkozásában: úgy észleltem, közéleti-politikai versek most nem dominálnak annyira a kötetben, mint a 2015-ös Versmezőben.

A 2010 után évekig szinte minden tüntetésre elmentem, de később egyre kevesebbre, és nemcsak a járvány vagy a korom miatt, hanem mert úgy láttam, hasztalan, nem fog változni a rendszer, még az egyének számára is tűrhetetlenné váló gazdasági helyzet ellenére sem. Vagy annak ellenére, hogy 2019-ben az ellenzék nyert Budapesten. Amikor viszont a komolyabb változásra reményt keltő politikai erő megjelent a legutóbbi másfél évben, addigra már majdnem kész volt a kötet – bár azért van egy politikus ciklusa, melyből két vers épp a Nyitott mondatban jelent meg.

Budapest erősen hangsúlyos módon szerepel ebben a kötetében is. Itt született, több kerületben is lakott, több mint hetven éve követi a változásait. Most milyen a kapcsolata a fővárossal?

Az egyik népszavás verset épp a városról írtam, a Gellért-hegyről csodálva, amint „egy egész várostestet feszít a szabadságvágy” (’24. május, Budapest). Utaztam nyaralni meg Pécsre, Fehérvárra, Kolozsvárra, többször európai városokba, de másfél hónapnál tovább soha nem voltam távol Budapesttől. Amikor Weöres Sándor 1970-ben a munkaszolgálatban megölt barátja, Pásztor Béla emlékére szétosztotta Kossuth-díjának összegét fiatal költők között, egy részét én kaptam. Tízezer forint hihetetlen nagy pénz volt akkoriban, ebből utaztam ki Párizsba, ami a költészetemre jelentős hatást gyakorolt. Egyébként harminc évig a Kis-Sváb-hegytől Kispestig valóban többfele laktam, de 2003 óta újra ugyanabban a belvárosi lakásban élek, ahova születtem. Pár sarokra a Dunától. Gyerekként a hajók tülkölését hallgattam éjszaka, játszottam a mai szállodák helyén lévő tereken; most meg télen ott sétálok. A budai sétákkal és parkbeli órákkal együtt, mint írtam: „a kettősváros egybetart”. Amúgy csodálom Karácsony Gergelyt és munkatársait, akik a kormányzati sarc dacára remek tömegközlekedést működtetnek. A turisták se zavarnak, bár a patinás zsidónegyed buliturizmusát korlátozni kellene.

Az u-grund ’58–’88 című verse tulajdonképpen az ön életútjához kapcsolódó, az időszak ellenzéki irodalmi-művészeti szamizdatjainak, fórumainak számbavétele. Hogyan látja ma az irodalmi nyilvánosság tereit és lehetőségeit? Hogyan alakulna ma – mondjuk az utóbbi öt évben – e szempontból egy versbéli enumeráció?

1970–89 közt egyik animátora voltam az ellenzéki irodalmi életnek, a rendszerváltás után vagy huszonöt évig aktívan részt vettem egy immár szabad közegben, mely az utóbbi másfél évtizedben mind kevésbé szabad. És egy – nem teljes – felsorolás a mai független irodalmi fórumokról: Szépírók Társasága, Írók Boltja, Nyitott Műhely, Három Holló, FUGA, Goethe Intézet, litera.hu, Élet és Irodalom, Magyar Narancs, Jelenkor, Új Forrás, Alföld, Műhely, Apokrif, Múlt és Jövő, Parnasszus, prae.hu, Kalligram, Fekete Sas, Könyvhét, Könyvfesztivál, Margó Fesztivál.

+1 KÉRDÉS
Régóta tervezi a nagy hatású, hiánypótló, A váratlan kultúra című, a magyar neoavantgárd irodalomról és művészetről szóló, 1997-es esszékötetének bővített kiadását. Mikorra várható?

Épp ezen dolgoztam, amikor öt éve Turczi István, a Parnasszus Könyvek főszerkesztője támogatást kapott az NKA-tól a válogatott esszékötetemre. Hát azt csináltam meg helyette, Út és/vagy utazás címen meg is jelent. Aztán apám második posztumusz posztfilozófiai kötetének szerkesztésében vettem részt, majd ezt a verseskötetet állítottam össze. De most újra erre koncentrálok. Hogy mikor jelenik meg, azt nem tudom.