Csak annyit válaszoljál nekem, de őszintén, hogy szeretel-e még.
Akaratom ellenére meghallottam a kétségbeesett kérdést, amit egymás után kétszer is elismételt a tőlem két méterre álldogáló ételfutár. Egy bevásárlóközpont előtt ültem le, kint, a szabadban a padra, a jámbor kutyával, akinek a szórakoztatását rám bízta gazdája arra a fél órára, amíg ügyeit intézni a nagy épületbe beszaladt. Előtte már keresztbe-kasul végigsétáltuk a várost, kutyástól természetesen, hogy neki és nekünk is meglegyen a lassan már-már napi függőséget okozó gyaloglásadagunk. Ilyenkor a hegyekbe menni nem annyira kényelmes, kipróbáltam a minap: felfelé még csak-csak haladtam a jeges, töredezett, itt-ott hókásás, máshol fényesen csúszós ösvényen, ám lefelé leginkább a túrabotoknak köszönhettem, hogy nem estem lépten-nyomon fenékre. Így aztán maradt a barokk város parkja, a patakparton totyogó kacsákkal, fán üldögélő galambokkal, verebekkel, itt-ott felbukkanó kutya és ember ismerősökkel.
Hanem ezt az utolsó fél órát az eb már kevésbé jól tűrte. Láttam rajta a fáradtságot, így megpihentünk kicsit a padon, ahová szépen odasütött a délutáni napfény. Itt szegődött mellénk, a másik pad közelébe a futár, akinek nagy, kék szállítódobozán nyitva volt a cipzár. A doboz tetején pedig ott csücsült a szokásos barna zacskó, benne a nemzetközi gyorsétterem sokak által kedvelt hamburgerjével, és mint az illatából kiérződött, sült krumplijával.
Ám a futárnak nemigen akaródzott a szállítmányt elpakolni és elindulni. Szipkára gyújtott, a kesernyés füst mindjárt el is keveredett az addig kellemesen tiszta, s nem is elviselhetetlenül hideg levegővel. A telefonját a szájához tartotta, s közben a másik oldalról jövő szavakat a fülébe dugott kis szerkentyűn át hallgatta: hogy milyen mondatok érkeztek, így nem tudhattuk, nekünk csak az ő sajátos monológja maradt.
– Szeretel-e még? Ezt mondjad! Ez a fontos.
És ne haragudjál már, hogy az előbb azt mondtam neked, hogy kuss, igazából nem is neked akartam mondani, hanem magamnak.
Mondd, hogy szeretel, csak közben azt is mondd meg nekem, miért tartod az ágyadon az exeidtől kapott plüssmackókat meg nyuszikat. Meg miért nem törlöd ki azokat az üzeneteket, amik tőlük jöttek? Ez nagyon fáj nekem, ebbe én beleőrülök! – őrlődött a férfi.
Próbáltam udvariasan nem odafigyelni, de ha rá nem is, a barna zacskóra muszáj volt néha-néha ránéznem. Az odacsippentett számla végösszegét is láttam, majdnem tízezer forint, így gondoltam, nem csak egy árva sajtburger s egy kis sült krumpli árválkodik benne. Elképzeltem a megrendelő arcát, amint megkapja majd a hőn áhított étket, ám az hideg, dermedt és élvezhetetlen. Talán le kellene írnom neki néhány sorban, milyen érzelmi dráma zajlott azokban a percekben, míg a forró húspogácsa jeges fasírttá lényegült át, a puha buci meg fagyos kétszersült lett, s becsempészni ezt a kis cetlit a csomagba, hátha megértésre találnának odaát. Elvégre az igaz szerelem mégiscsak sokkal fontosabb, mint a bendő öröme.