Imádok intimitásokat megtudni politikusokról. Ezért is szeretem a kampányt, mert ilyenkor csőstül dőlnek ránk az információk. Nem csak a szóban forgó személyek ellenfeleitől: gyakran ők maguk állnak elő valamivel, ami hírré válhat. A napokban két ilyen önvallomás is megörvendeztetett minket.
Orbáné a fontosabb. Kiderült, hogy ő egy „szabad ember”. Az persze nem újdonság, hogy itthon tényleg azt csinál, amit akar. Saját hatalmi keretei között valóban elszabadult. De külső mozgását tekintve éppen nem függetlennek, inkább kiszolgáltatottnak, néha kínosan megalázkodónak látszik, hol Putyin, hol Trump, hol a kínai gazdasági befolyás irányában. Részben ennek kompenzálására kell folyton a szuverenitásról harsognia.
Vagyis, hogy önállóan döntő, „szabad ember” volna, azt eddig jól titkolta. Márpedig ő csak tudja. Meg is írta, egy címzettje szerint Zelenszkijnek, valójában a saját közönségének szánt Fb-bejegyzésben: „Kedves Volodimir! Én egy szabad ember vagyok, aki a magyarokat szolgálja. Te egy szorult helyzetben lévő ember vagy, aki negyedik éve nem tud vagy nem akar lezárni egy háborút… Ezért hiába hízelegsz nekem, továbbra sem tudjuk támogatni a háborús erőfeszítéseidet.”
Kár taglalni a szöveg kiáltó ízléstelenségét. Ezt az sem menti, hogy Zelenszkij előtte a diplomáciában szokatlan keménységgel kritizálta az Európát is eláruló Orbánt. Zelenszkij és az ukrán nép tényleg „szorult helyzetben” van (istenem, micsoda ócska eufemizmus a hazájukért vérüket áldozókra, az elpusztított civil életfeltételekre, az elhurcolt ukrán gyerekekre), csakhogy éppen Orbán egyik urának, Putyinnak a rablótámadása miatt. A „szabad ember” Putyinnak hízeleg az erről való kussolással, Trumpnak meg azzal, hogy alázatosan közbeszúrja: „annak ellenére, hogy az Egyesült Államok elnöke ehhez minden segítséget megad”.
Gulyás is elpöttyintett egy intimitást a kormányinfón: ő az az ember, aki annak idején a Dallas egyetlen részét sem nézte meg, nem is tudja, miféle figurák szerepelnek benne. Feltárulkozásának hevében hagyta a füle mellett elrepülni a Mandiner készségesen neki passzolt labdáját. A lap tudósítója lehetőséget akart neki adni, hogy egy kötelező rúgással ő is illethesse Kapitány Istvánt, a Tisza új vezető szakértőjét, aki olajipari múltját jellemzendő, tréfásan a magyar Jockey Ewingnak nevezte magát. De szegény Mandiner hiába pedálozott a kérdéssel, ki a sorozat legellenszenvesebb szereplője (na, na, mondd már ki, Gergely!), ha egyszer Gulyásnak – egyedül az országban – fogalma sincs a helyes válaszról. Vagy már ő se tudja, hova érdemes igazodni.
De az elmúlt napoknak voltak komolyabb tanulságai is. Davosnak köszönhetjük őket. Két davosi eseménynek: a szokásos Világgazdasági Fórumnak és a Trump kezdeményezte új Béketanács megalapításának. Az elsőre nem hívták a magyar kormányfőt, a másikra igen.
Pedig a Világgazdasági Fórumnak 2011–12-ben Orbán még megbecsült vendége volt. Hja, akkor még a gazdaság stabilizátorának, néppárti politikusnak, és nem az „illiberális demokrácia” kardos angyalának a szerepében tetszelgett.
Utána a viszony megromlott. A konferencia szervezői nemkívánatos vendégnek minősítették, nem hívták az európai együttműködés ellenfelét, a nemzetállami bezárkózás szószólóját, Orbánék meg egyre inkább a „globalista elitet”, a „Soros-hálózat” szellemiségét láttatták a találkozóban. Nem csoda: a világgazdaság, pláne a fenntartható fejlődés problémái egyre kevésbé oldhatók meg egy-egy ország határai között. Aki ezeken gondolkodik, óhatatlanul eljut a „nyitott társadalom” belső mobilitást és külső kapcsolatokat feltételező terminusához, amit Soros is használni szokott. Ez pedig szöges ellentétben áll az Orbán-rendszer bezárkózó világával, saját szövetsége felé is tüskés sündisznóállásával.
Kiáltó ellentétben volt ez azzal, hogy nagy magyar tudósok, jeles gazdasági szereplők, pl. a Shell színeiben Kapitány István (na, püff neki, még ez is!), a Prezi három alapítója, a flow-elméletet kidolgozó Csíkszentmihályi vagy a hálózatkutató Barabási megbecsült vendégek voltak.
Trump bezzeg hívta Orbánt. Nem mint „szabad embert”, hanem mint megbízható, engedelmes káderét. Semmi baj, hogy elment, bár még nem tudni, hasznos team, vagy csak Trump szobrának aranyozója, a majdani nyugdíjas elnök befolyásának meghosszabbítója, egója élethossziglani fényezője lesz-e a csapatból. A baj az, amiből Orbánék kimaradtak. A Világgazdasági Fórumon nem hallgatták a kanadai elnök beszédét, amely reálisan számot vetett az új nagyhatalmi erőpolitika korszakával, de értelmes választ is kínált a náluk kisebbek ügyközpontú együttműködésével.
Orbán persze olvasta a világot bejárt beszédet. Nem csoda, hogy egy árva hanggal sem reagált. A ledorongolást a Szuverenitásvédelem vezetőjével, a mindenre kapható Lánczival oldatták meg. Szerinte a beszéd csak „átmentési kísérlet”, nem a nemzeti szuverenitást félti, „hanem a saját szuverenitását, a saját kiváltságait… Az országaik megmaradt erőforrásait is felégetnék azért, hogy még néhány évig hatalmon maradjanak.”
Nahát! Tényleg volna ilyen politikus a világon? El sem hiszem.
Vagy mégis?