A magyar versolvasói hagyományban az időskori líra alapmodelljét mindenekelőtt Arany János Őszikék ciklusa alkotja, melyhez elválaszthatatlanul az általános visszafogottság képzete kötődik: a „takaréklángra” csökkentett létmód. S kiváltképp a távolságtartás a „nagy ügyek” világától. Ezzel szembesítve válik különössé, szinte meglepővé, hogy az 1956 óta Angliában élő, kivételesen sokoldalú szerző , Gömöri György (1934- ) új verseskötetének nyitó ciklusa kizárólag közéleti, sőt egyenesen masszív politikai témájú műveket tartalmaz. Ez általában véve is ritkaság a kortárs magyar költészetben.
Keserű és felháborodott epigrammában örökíti meg például azt, hogy a 2022-es választáson hét nyomorúságos borsodi faluban a „szavazókat kilóra megvevő” kormánypárt – önleleplező módon – száz százalékot kapott. Egy másik műben a versbéli én 1956 emlékét és szellemét idézve vonja le a rezignált következtetést: „A szobor arcán fényes könny csorog: / siratja a sosemvolt forradalmat? / Igaz ugyan, ha az lett, ami ma van / az országban, azért nem volt érdemes / sok vért ontani”.
Természetesen a költői figyelem messze túlmutat a hazai belpolitikai fejlemények horizontján. Több mű is kiemeli az Ukrajna elleni orosz agresszió vagy a fiatal lányokat agyonverő iráni rohamrendőrök brutális embertelenségét. Szatirikus metaforája avatja izgalmasan aktuálissá azt a költeményt, melyben a nemrég lenyelt áldozatát kényelmesen emésztgető óriáskígyó fennen hangoztatja feltétlen békevágyát. A szókimondó stílus, az intenzív érzelmi nyomaték arra utal, hogy a szerző a közéleti költészet Petőfi vagy Ady által teremtett tradícióihoz kapcsolódik. Az ezekben valamennyire is otthonosan mozgó versbarát számára tehát korántsem ismeretlen – mondjuk – „a titkosrendőrségből kinőtt (népirtó) Eszement Vlagyimirt” emlegető nyelvi regiszter.
A kötetbeli művek egészen más csoportját alkotják azok, melyek poétikai szempontból a szereplíra klasszikus változatait reprezentálják: ezekben – mások mellett – Széchenyi és Petőfi, Magellán és a németalföldi festő, Vermeer özvegye közvetíti a költői üzenetet. Tematikailag hasonló, műfajilag mégis más vonulatba tartoznak azok az eredendően intellektuális tartalmú versek, melyek hajdani alkotók emlékét – és szellemét – elevenítik meg: a skála itt is igen széles – Mahlertől és Sibeliustól Ottlikig, Borbély Szilárdig terjed. (Kár, hogy a Novalist, illetve a romantika örökségét felidéző műben, a híres „kék virágra” vágyó hős nevébe nyomdahiba került: Heinrich von Ofterdingen helyett Opferdingen szerepel. Vagy netán szándékos – ironikus – ferdítésről lenne szó?)
Persze, az új kötetből nem hiányozhatnak a mulandóság-élmény inspirációi sem. Az évszakok váltakozásának metaforája ezúttal is magától értetődően utal az élet végességére: „Forrón múlik a nyár sejtem már hamarosan / szürkére váltanak a sokáig encián- vagy kobaltkék színű / szélesre tárt reggeleim / halk léptekkel közeledik az ősz” (Nyárvége). Ironikus-önironikus hasonlat emeli ki azt, hogy „az öregkor olyan, mint Szigetvár / az ostrom végén, amikor már biztosan / tudod, hogy nem jön érted / felmentő sereg” (Öregkor). S miközben nem feledi – nem feledheti – a memento mori intelmét, mintaszerűen megőrzi derűjét, az öröm ritka képességét: „Eper és bűvös szamóca-ízű nyár. / Vadrózsa-orgia a ház falán. / És lehet, hogy megérik pár fügénk – / Minden napom már ráadás a sorstól, / Minden napom az életet igenli, / Nem a settenkedő, alattomos halált”
Infó: Gömöri György: Kötetlen szabadság. Alba Press, London, 2025.
