Petres Kincső: Dugicigi

Miközben megböki az égboltot a parázs fényével, a cigarettafüst összemosódik a Tejúttal. Odanézz, hullócsillag! Még elcsípem a fenyőfák mögé bezuhanó fény­ív sarkát. Csuklóján nem zizeg a karóra a hirtelen mozdulattól, az éjjeliszekrénynek kitüntetett hokedlire helyezte az összehajtogatott zsebkendőjével párhuzamosan. Hétéves vagyok, a hátamon fekszem, és a csillagokat bámulom. A kilátásba belenyúlik a félkész tetőszerkezet, a cserepek még nem kerültek fel a nyaraló tetejére. Ilyenkor mindig kívánj valamit. Már nyitnám a szám, de gyorsan hozzáteszi, nehogy elmondd, mert akkor nem fog teljesülni. Neked se mondhatom el, apa? Nem, nekem se.
Együtt osztozunk a régi, kiégetett matracon, a lyukakba bele tudom dugni a kisujjam, de a cigi szaga apa szaga, és az jó. Hiába pakolta fel anya a lepedőt, mindketten lusták voltunk kiteríteni. Augusztus van, a nannyótól megörökölt paplannal takarózunk, éjszaka hűvös az erdő. Elalvás előtt még kifújja az orrát, arcüreggyulladásra panaszkodik, ebből én csak annyit értek, szereti, ha alaposan kivasalom a zsebkendőit, akkor nem dörzsöli ki az orrtövét, anyádat bezzeg erre se lehet megkérni, dünnyögi. Olyan szétszórt, apa úgy mondja, húgyagyú, de a tanító néni szerint én nem használhatok ilyen szavakat, mert bántó, apukádnak se kellene. Szóval anya szétszórt, legutóbb is, miután hazaért, véletlenül a sertéshússal együtt bepakolta a diákok felmérőit a fagyasztóba. Egész nap sírva kereste, míg apa visszakövette, hol járt, miután elindult a suliból. Mit csinálnál nélkülem, éhen döglenél, ezt mondta, amikor megtalálta. A nyaralóba se jön velünk, mert az egyes fokozatú vizsgájára készül, hogy ne legyen majd olyan kicsi a fizuja, mint most. Legutóbb az iskolában nem tudtam, mi az a tejföl, mert mi arra nem költünk. Parizerre se. Viszont románórán én voltam az egyetlen, aki nyújtotta a kezét, hogy tudja, mit jelent: pensionar, vagy pensionară, ha nő. Először nem akartam jelentkezni, mert akkor mindenki rájön, de legalábbis a tanító néni biztosan, onnan ismerek ilyen szavakat, hogy apukám már nyugdíjas, mert ezt jelenti a pensionar. Végül túlságosan csábított a dicséret Éva tancitól, és hogy otthon ebéd előtt, amíg anya a forró olajba dobigálja a fasírtot, el tudjam mesélni, volt ma valami az iskolában, amit csak én tudtam, senki más, és akkor örülni fog, hogy okos vagyok. Anyának fontos, hogy jó tanuló legyek, amikor azt mondtam, majd abba az iskolába szeretnék járni, ahol ő tanít, akkor kikelt a képéből, na, még mit nem, az nem elméleti líceum, hanem szakiskola, faipari, amióta kamerás az érettségi, alig megy át néhány diák, eszembe ne jusson, nekem a Márton Áron Gimnáziumba kell járnom, ahova ő is, apa is jártak a maguk idejében. Ahhoz pedig fontos, hogy minden tantárgyból jeles legyek.
Hétvégente és vakációban, mint most, apával ketten vagyunk a nyaralóban. Este a kocsmában mindenkinek elpanaszolja, hiába szólt a faterja, fiam, csak tanárnőt ne, nem hallgatott rá. Elsüti a kedvenc viccét, hogy anya nem is matek szakos, hanem erőszakos. Azt mondja, neki én vagyok az élettársa, mert én segítek építeni a házat. Ízlelgetem magamban a szót, élettárs, komolynak hangzik, mint ami kötelességgel jár, többel, mint osztályfelelősnek lenni, letörölni a táblát, jelenteni a hiányzókat.
Három hosszabbítót csatlakoztatok egymásba, hogy ki tudjam vinni a porszívót az udvarra, hogy kitakarítsam a terepjárót. Amikor apával vagyok, a nyers szalonnát is megeszem száraz kenyérrel, mert azt mondja, az csak madárlátta, és ettől tényleg sokkal jobb íze van. Apa nem dugja el előlem a tejkaramellás tasakot a szekrény tetejére, mint anya, hogy majd csak ebéd után, de én kivárom a sorom, nem kockáztatnám a bizalmának szentségét holmi fogamba szoruló, ragacsos masszáért. Néha lenyúlok tőle egy-két szál cigit, és elrejtem a szerszámos polc hátuljába, hogy amikor mérgelődik, megint elszívta az összeset, de már zárva van a kocsma, akkor csak gyorsan előkapom, tessék, nekem van dugicigim, és örül. Így hívom, dugicigi, van, hogy magától jön, és kérdezi, adsz egy szivart, lányom?
Mindennek megtaláltuk a módját, hogyan csináljuk együtt, mint ahogy két cirkuszi légtornász dolgozik összehangoltan. Ha fűrészelni kellett, a hónom alá nyúlva felnyalábolt, felültetett a deszkára, hogy a súlyommal rögzítsem, míg levágta a következő darabot, ami a házba illeszkedett. Ismertem a logikáját, ami alapján balról jobbra rendezte a szerszámait a polcon. Én vagyok az egyetlen lány az osztályban, aki meg tudja különböztetni egymástól a csillagfejű és a lapos csavarhúzót. A bejárati ajtó nem volt még kész, amikor madáretetőt építettünk, és felszereltük a tornácra. Bentről, lélegzet-visszafojtva figyeltük, ahogy a cinege odarepült csipegetni.
Este nem szabad kiráznom az abroszt, mert kiráznám a szerencsénket. Azt meséli, valaki egyszer így dobta ki az arany karikagyűrűjét. Apa, neked nincs is gyűrűd. Ne okoskodjál, ezt válaszolja, amitől én inkább gyorsan leülök a helyemre. Pont olyan érzés, hogy nem házasok, mint amikor románórán attól féltem, lebukom, hogy már nyugdíjas. Anya szerint nincs ebben semmi szégyellni való, attól ők még szeretik egymást, de azért én hallottam, amikor egyik éjszaka egy veszekedés után belezokogott a párnába, de hát neked adtam a fiatalságom, és el se vettél, apám emiatt nem akarja ideadni a stafírungom. Apád egy mocskos kommunista, kiabálja vissza, talán a fura, szőrös usankája miatt kommunista Misi tata. Somlyón lakik, kertes házban, és csak ritkán sétálunk ki hozzá, olyankor anyám egész úton idegesen rángatja a kezem, és mindent másképp akar csinálni, mint ahogy nagyapa kéri, nem akar bemenni, most szépen süt a nap, nem akar odaülni, ahova neki terített, itt cug van az ablakpárkány mellett. Hatalmas ház, de csak a földszint van berendezve, egyszer Misi tata megmutatta az emeletet, ahol beszáradt meszes vödrök és nejlonfólia hevert a földön, elmondta, ő azért épített ekkora házat, mert úgy képzelte, mi is itt fogunk lakni, nem érti, miért ülünk a panelben. Anya már csak nekem mondja hazafelé, nem nekünk építette, csak grandomán a nagyapa. Ezt pont úgy mondja, mint azt, Sári szülei privatizáltak, azért van sok pénzük.
Apához muszáj volt kimenni a kórházba, a város másik felébe, hiába sírtam, fáj a lábam a sétától, ne hisztizzél, rángatott tovább. Nagyapához viszont volt, hogy elindultunk, és útközben kitaláltam, fáj a hasam vagy nincs kész a házim románból, és anya hagyta, hogy visszaforduljunk. Misi tatáért kevesebbet imádkozom, mint a többi rokonomért. Elalvás előtt szoktam számba venni őket, azzal kezdem, akit a legjobban szeretek, anyával és apával, Misi tata a végén van, mert alig találkozunk, gyakran elalszom, mielőtt sorra kerülhetne.
Próbálom nyitva tartani a szemem, hátha látok még egy hullócsillagot, te kívántál, kérdem apától, amikor már hiába meresztem a tekintetem. Persze, majd vasárnap délután elmondom, bejött-e. Akkor azt kérte, nyerjen a lottón.
Én azt kívántam, soha többet ne feküdjön kórházba, és sohase haljon meg. Kár, hogy ő nem ezt, együtt talán sikerülhetett volna.