Elena Fischer: Paradise Garden (részlet a regényből)

Néhány nappal később anyu kivett egy szabadnapot. Ez volt az egyik jó dolog. A másik pedig az, hogy új hónapot kezdtünk. Egy új hónap olyan, akár egy új élet. Anyám minden hó elején nekiveselkedett, hogy bepótoljuk a hó végét. Ilyenkor mindig azt mondta: – Csináljunk valamit!
Halk nyikorgást észleltem a nappaliból. Anyu éppen akkor ébredezett. Ide-oda forgolódott a böhöm nagy gumimatracon. Esténként mindig belepumpált valamennyi levegőt, reggel pedig kinyomogatta, hogy összehajtsa, és bedugja a dívány mögé.
Aztán hallgattam, ahogyan mezítláb szaladgál a konyhában fel és alá. Vizet töltött a vízforralóba, kinyitotta a sütőt, elővett egy tepsit, majd visszadugta, aztán becsukta a sütőt.
Én csak feküdtem az ágyban, és a nyaralásunkról ábrándoztam. Az utóbbi napokban fotókat hasonlítgattam össze az Északi-tengerről és Franciaországról. Naná, hogy hoztam egy katalógust az Északi-tengerről is! Amikor megjöttem vele, anyám csak a szemöldökét húzta fel, de amúgy nem szólt semmit.
Ezután azonban furcsa dolog történt. Minél hosszabban nézegettem a franciaországi képeket, annál halványabbak lettek az északi-tengeres fotók. Minél tovább meredtem a végtelen, pálmákkal szegett sétányokra, a tarka óvárosokra, az óriási jachtokra a kikötőkben és a csokis crêpe-ekre, annál nagyobb kedvem támadt Franciaországba utazni. A végén már abban sem voltam biztos, hogy nyaralásnak számít-e, ha Németországban maradunk.
És amikor anyu a szobámba lépett meleg croissant-nal és tejeskávéval, már egészen meggyőztem magam.
– Látod, ez Franciaországban ezerszer jobban ízlene! – mondta.
– Oké, menjünk Franciaországba! – vágtam rá teli szájjal.
Ő pedig egy röpke táncot lejtve meghajolt, és így szólt: – Merci, Madame!
Szerintem ez volt az összes, amit franciául tudott, már a croissant-on és a crêpe-en kívül.
Aztán azt mondta: – Csináljunk valamit! Menjünk be a városba, és keressünk neked új ruhát.
A Nissant egy mélygarázsban parkoltuk le, a folyó mellett. Igaz, onnan tíz perc volt még a városba jutni, de megérte, így volt a legolcsóbb. Legalább végigsétálhattunk a folyó mentén.

A folyó két részre osztotta a városunkat. A mi oldalunkon volt egy terület, ahol grillezni lehetett. Meleg időben összegyűltek ott a nagycsaládok. Ezek annyira nagy családok voltak, hogy sohasem lehetett tudni, ki kinek az apja, a nagybátyja, a testvére vagy az unokahúga. De ennek igazából semmi jelentősége nem volt, hiszen mindenki tartozott valakihez. A nők színes plédeken ültek, a férfiak meg golyósportokat játszottak vagy frizbiztek. Később pedig a bazi nagy nyársakat forgatták a grill felett. A gyerekek tomboltak körülöttük, olykor jól össze is vesztek. De aztán csak találtak valakit, akivel játszani lehetett.
Néha Leával suli után mi is lehemperedtünk a fűbe a folyónál. Lea volt a legjobb barátnőm. Feküdtünk együtt a parton, és csináltuk a házit. Legalábbis én a házit csináltam, mialatt Lea a járókelők öltözetét kommentálta. Rendesen megőrült a ruhákért. Az ő ruhái olyanok voltak, mintha elég pénze lett volna elrepülni a tengerpartra, mégpedig első osztályon; háromfogásos menüt rendelni, anélkül hogy éhes lenne; vagy shoppingolni menni, mielőtt a régi cuccok tönkremennének.

Amikor a centrumba értünk, rögtön megcéloztam a turkálót, de anyám megragadta a karomat.
– Nem, ma valami vadonatújat veszünk neked.
– De… – szólaltam volna meg, amikor az ujját a számra nyomta.
Így történt, hogy az egész délutánt egy próbafülkében töltöttem a város legnagyobb áruházában. Anyu egymás után hozta be nekem a ruhákat. Az összeset felpróbáltam, de mindegyikben hülyén éreztem magam. Semmi kedvem nem volt a virágmintás lilához, sem a színes csíkoshoz.
– Nem baj. Keresünk tovább – jelentette ki.
De végül nem volt rá szükség.
A nekem való ruha nem ezek között lógott, hanem a farmeroknál rejtőzött el. Rögtön tudtam, hogy megtaláltam az igazit. Mintha rá lett volna írva a nevem. Citromsárga volt, és annyira jól állt, mintha rám öntötték volna. A pántjai kétujjnyi vastagok és dupla rétegűek voltak, állítható hosszal. És a legjobb, hogy a gombjai napraforgót mintáztak.
– Na, mit gondolsz? – kérdeztem, előbukkanva a próbafülkéből.
– Ó, azok a gombok! – mondta. – Csodásak! Porcelánból vannak?
Nagyon szerette a napraforgókat. Ezerszámra nőttek a lakótömbünk közelében. Néha, amikor vigaszra vágyott, így szólt: – Hé, Billie, menjünk ki a napraforgók közé! – Ilyenkor addig maradtunk, amíg a sárga szirmok meg nem fürödtek a lemenő nap fényében. – Milyen okosak. Mindig a fény felé fordulnak – mondta anyám. Sohasem vágott volna le egyetlenegyet sem, hogy azután vázába állítsa. – Az erőszaknak sok arca van. Ebből az egyik: virágot letépni.
Az eladónő rózsaszínű selyempapírba csomagolta a ruhát, azután betette egy fehér kartondobozba. Végül az egészet egy fehér zacskóba dugta. Abban a pillanatban tudtam, hogy sohasem dobom majd el a csomagolást.
Kéz a kézben hagytuk el anyámmal az áruházat. Sétáltunk a napon, és megkérdezte, hogy szeretnék-e egy fagyit. Betértünk a Veneziába, ahol Paradise Gardent rendeltem, a cukrászda legnagyobb fagylaltkelyhét.
– Hiszen te nem is eszel, hanem festesz! – nevetett anyu, miközben összekevertem az epret a maracujával és a kókusszal, és az új ízt flamingónak neveztem el.
Miután a nyúlós masszát felszörcsögtem a szívószállal, anya kikérte a számlát. Nagyvonalú borravalót adott. Aztán így szólt:
– Ma leugrunk a tízméteres toronyról a medencébe. Ez a mi napunk!
Jól ismertem ezt a pillantását. Úgy nézett ilyenkor, mint aki saját magától is meglepődik. A spontaneitás anyám számára az volt, mint más embereknek a rutin: biztonságot nyújtott neki.
Gyakran álmodtam éjszakánként az ugrásról. De mindannyiszor felröppentem, mielőtt a vízbe zuhantam volna. Amikor felriadtam, a szívem őrülten kalapált a mellemben.
Röviddel a strandra érkezésünk előtt nekiállt esni, és dörgött is a távolban. A jegyeladó nő nem akart minket beengedni, azzal a dumával, hogy strandzárás előtt egy órával már nincsen jegykiadás. Így károgott a rácsos ablak mögül, vastag ujjait, pirosra lakkozott körmét és az olcsó gyűrűit az asztallapon támasztva. Mellette a cigarettája. Nyitva volt a doboz, és egy szál kikandikált belőle. Biztosan bagószünetre készült.
– Be is lóghatunk – súgtam anyám fülébe, aki megrázta a fejét, és csettintett a nyelvével, mint mindig, amikor valami hülyeséget mondtam. Majd odafordult a jegyeladóhoz:
– Ez a fiatal hölgy – mutatott rám – szeretne valamit elintézni. És még van… – pislantott jelentőségteljesen a karórájára – még van hatvankét perc a zárásig. – Azzal összefonta a karját maga előtt. Kis termete ellenére a jelenet hatásos volt.
Néhány úszót leszámítva nem sokan maradtak. Letettük a fűbe a táskánkat, és levetkőztünk alsóneműig. Szerencsére anyámon normális fehérnemű volt, nem pedig egy az ún. találkám-van-muszáj-dögösen-kinéznem-bugyijai közül.
Ő ugrott először. A deszka végéhez sétált, előrenézett, és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Majd magasra nyújtotta a karját, mint aki meg akarja érinteni az eget az ujjaival, és összeillesztette a két tenyerét. A teste íjként megfeszült, azután szinte hangtalanul a vízbe vetette magát. Hibátlan fejest ugrott.
– Most te jössz! – nevetett, miután felhúzta magát a medence szélére, és kinyomkodta a vizet a hajából. – Nem az számít, hogy szép-e az ugrás, hanem hogy meg merted tenni!
Anyám mindig mindenhez megtalálta a megfelelő szavakat.
Felmásztam a fémlétrán. Anyám egyre kisebb lett, a kék felület pedig egyre fenyegetőbb. Azt képzeltem, hogy a torony egy sziklaszirt, az úszómedence pedig a tenger. Én meg sellő vagyok, akinek a tenger az otthona.
Azután elugrottam. Amikor remegő lábakkal felbuktam a víz alól, anyám egy apró csomagot vett elő a táskájából. – A legbátrabb lánynak, akit ismerek – mondta. Végigsimítottam a kezem a csomagolópapíron. Recsegett-ropogott. A belseje egy piros fürdőruhát rejtett. Az elején egy cápauszony díszelgett, ami alá az volt odaírva, hogy BEWARE OF THE SHARK! Ez volt életem legkúlabb fürdőruhája, amit valaha láttam.
– Ezt meg honnan szerváltad? – kérdeztem anyutól meglepetten.
Vigyorogva válaszolt: – Az áruházból. Olyan sokáig próbálgattad a ruhákat, hogy közben vagy tíz dolgot meg tudtam volna venni.
Megöleltem.
– És honnan tudtad, hogy le fogok ugrani?
Megvonta a vállát. – Az anyád vagyok.
Ez volt a legjobb nem-szülinapi ajándékom, amit valaha ­kaptam.

Otthon arra vártunk, hogy hozzánk is elérjen a vihar, de hiá­ba. Kitártuk a lakásajtót és az összes ablakot. Azt reméltük, hátha bejön egy friss fuvallat, de maradt a fojtogató hőség. Majd hirtelen leszakadt az ég, és a víz csak úgy párolgott a talajról meg a fák leveléről.
Anyámmal ültünk a kanapén, és görögdinnyét ettünk.
A kanapé volt a kedvenc helyünk. Még évekkel ezelőtt hozta haza egy lomtalanításból. Ahmed segített neki elcipelni, és tőle kapta a kárpittisztító ötletét is. Ő az imaszőnyegeihez használta, amelyek a lakásunk előtt száradtak a napon, anyám pedig a kék bársonyhuzatot tisztította meg vele, ami néhány helyen eléggé foltos volt.
Bizonyos értelemben mágikus tulajdonságokkal rendelkezett a kanapé. Erről mindvégig meg voltam győződve. Szóra bírta anyut is. Alig tudtam valamit a múltjáról. Még azt sem tudtam, hogy ki volt az apám. Néha azonban mégis megtudtam ezt-azt.
Például hogy anyám Budapesttől nem messze nőtt fel, a házukat az apja saját kezűleg építette.
Három gyerekszoba volt benne, de csak egyet használtak belőle. A másik kettőt anyu leendő testvéreinek szánták.
– Sohasem jöttek világra. Mindig meghaltak előtte.
– Miért? – kérdeztem.
– Nem tudom.
A ház mellett kert volt, hátul istállók. Kisgyerekként anyám macskákkal, tyúkokkal és kecskékkel játszott. A szobámban lóg róla egy kép a falon, amint egy hatalmas disznón ül, és a kamerába nevet. Annak idején sok tennivaló akadt, de már apa nélkül. Őt a rák ragadta el anyámtól, hónapról hónapra egyre rosszabbodott az állapota. Anyu tízévesen az apja ágya mellett ült, és a kezét fogta.
– A bőre szinte áttetsző volt – mesélte.
Meg kellett ígérnie neki, hogy egyedül is boldogulni fog.
És még azon a napon meg is halt.
– Mi volt a legrosszabb azután, amikor már nem volt apukád? – kérdeztem.
– Együtt élni az anyámmal – felelte tömören. – Gyorsabban járt a keze, mint a szája.
Azt gondoltam, biztosan ez az oka annak, hogy még sohasem jártunk Magyarországon.

                                                                                                                        Horváth Eve fordítása