rablórömi
nem stimmeltek a sorok,
átszámoltuk a lapokat.
a káró bubira gyanakodtam,
te rávágtad: pikk dáma.
üres papírra cseréltük,
mintha nem lenne baj,
de néhány osztás után
koszos lett az is.
felváltva kerestük a hiányzót,
remegő kézzel kevertél,
féltem, széthullik minden.
végül egy nap bevallottad:
a joker végig nálad volt.
nem kártyáztunk többet.
a gyerekek néha előveszik,
– ezt már levélben írtad –,
később nagylelkűen
elküldted velük.
évek múlva hívtál újra,
képzeljem, meglett a lap,
a könyvszekrény mögött.
neked nem kell,
szívesen visszaadnád.
pedig pontosan tudtad,
rég kidobtam a paklit.
honnan hová
félig ledőlt fal mellett osonok
nem emlékszem honnan hová
a pink floyd jár az eszemben
melyik tégla lehetsz te
melyik én
ki rombolt le minket
négykézlábra ereszkedem –
visszafordul az evolúció
a sarkon túl bunkósbottal vár
az évtized amit gyerekként
életem végének hittem
mert még hittem valamiben
ahogy benned is
plakátragasztók
éveken át az volt a b terv
hogy plakátragasztónak állok
irigyeltem őket
ahogyan a pislákoló sárga fényben
szentjánosbogárként
bukkantak fel a semmiből
levegőtlenre simított titkaikat
ragasztották estéről estére
előtte sűrű enyvet kentek a falakra
legalább másnap reggelig
ne szaggathassa le senki a jövőt
egy ideje már nem szeretnék plakátragasztó lenni
ugyanazt szabni ragasztani simítani
penészes falakra
teljes sötétségben
tehetetlenség
mégis, mit tehetnék abban az ügyben,
hogy elkerüljem a halálomat?
ostobaság megváltásra várni,
ha az ördög törzsvendég,
részletben, sejtben egyaránt.
mézéles borotvapengéjével
életem fonalát nyiszálja,
szavaiból kihallatszik
a diabétesz kettő.
bajaimat szavalom az orvosomnak:
elég lesz egy is – legyint felém –,
válassza ki a legkedvesebbet!
miért nem mindjárt azt kéri:
szívemből mondjam meg,
melyik hallatán fogna el
a borzongás, ami az első csóknál
gurult át a számra, mert rájöttem,
ilyen fűszer sehol sem kapható.
és mi mást felelhetnék?
ami régen erősebbé tett,
majd csak megöl valahogy.
