tüzes ló;

Ismerős utak

Tüzes ló

Üres a völgy, pedig nincs is korán. A nap már rég felkelt, a kis téren lassan nyílnak a butikok spalettái, s a kifőzdékbe is érkeznek az aznapi gulyásba szánt krumpli-, zöldség-, és hússzállítmányok. A lovarda mellett békésen abrakol egy szürke mén, fel sem néz a betonszörnyre, amit a saját tehetségéből csúcsra jutott gázszerelő cége húzott fel néhány évvel ezelőtt, az itt lakók nem kis örömére.

Ismerős utakon barangolok. Akad szakasz, amit százszor, ezerszer is megtettem már, mégis minden alkalommal jólesik végigmenni rajta. 

A falu belsejéből indulunk, a kastély felé kanyarodva: bal kézre ott a befagyott kis tó s a belőle kicsordogáló patak, amelynek fahídja fölött óvodásként trappoltam. Ám előtte még kórusban skandáltuk, hogy „kis törpe, kis törpe” – a kohászüdülő udvarán sorakozott belőlük néhány kedves példány. Egy ideig talán ott volt Hófehérke is, hogy aztán az idő múlásával előbb ő tűnjön köddé, majd apró társai. A kápolnánál jobbra kanyarodunk, az egyik házra fél szemmel oldalra pillantok, nem álldogál-e kint hajdani testnevelő tanárunk, hogy jó szóval köszöntsük őt, s érdeklődjünk készülő novellái felől. A pisztrángos még zárva, de a kéményen mintha már vékony füst szállna fel, hogy aztán délelőtt odasorjázzanak a filék és egész halak, amik majd frissen reszelt, tejszínes tormával teszik gazdagabbá a húsvéti asztalokat.

Emlékekkel teli ösvényen kanyargunk, száz métert sem tudok úgy megtenni, hogy ne jusson valami eszembe. 

Az erdei kis vonat sínjeit összekötő talpfák szurkos, kesernyés illata, a sorompót őrző házikóban ülő asszony széles mosolya, majd az erdészház, ami ma már „kereskedelmi egység”, s ahol első hét évemet töltöttem. Tán még a cserépkályha okkerszínére is emlékszem, no meg Csabira, az árván maradt kis őzre, akit az erdőből hozott haza apám, hogy aztán felnevelve visszaeressze őt az övéi közé. Itt az irodaház, aminek a helyén vagy szomszédságában korábban afféle közösségi zuhanyzó működött: ide jöhettünk el szombatonként, mert a házakban akkor se meleg, se vezetékes víz nem volt.

A kőhíd mennyivel alacsonyabbnak tűnik most, mint pár évtizeddel ezelőtt! A combomig alig ér, miközben régen rákönyökölve dobáltuk be a vízbe a lapuleveleket, hogy aztán a másik oldalon egy-egy kaviccsal próbáljuk meg eltalálni az előbukkanó zöld hajót. Tudom, hol vannak a rejtett kis vízesések, amik akkor is zubognak, ha a fenti Fátyol csak csordogál, miként azt is: hol kellett bekattantani egy zárat, hogy egészen más úton jussak el a kis tengerszemig. Ott most kacsák hűsölnek épp, olyan apró, finom mozdulatokkal érintve a kristálytiszta vizet, hogy mozdulatlannak tűnnek a tükröződő felületen. A tisztás fehéren ragyog, egy frissen kivágott fa rönkjei barnállnak csak, orromba idézve a téli fahordás utánozhatatlan illatait. Még élvezzük a csendet, amit üdítően tör meg az énekesmadarak tavaszt váró csicsergése, még belerévedünk a jéggé dermedt pocsolya mozdulatlanságába, mielőtt az emlékek útjáról visszafordulunk a hétköznapi, valós világba.