„A kormányváltás jelöltje Kazincbarcikán, Edelényben, Sajószentpéteren és a Sajó-völgy környékén. A politika emberi hangja” – ezzel a szöveggel találkozhat a látogató, ha rákeres Komjáthi Imre, az MSZP elnöke Facebook-oldalára.
A helyzet azonban az, hogy a választók nem Komjáthi Imrétől és nem a szocialista párttól várják a kormányváltást. Az a hír járja, hogy az MSZP nem is próbál listát állítani a parlamenti választáson, megelégszik annyival – ne firtassuk, mennyire jó az ötlet –, hogy egyéniben elindítja pozícióban lévő, egyikük kivételével többször megválasztott, csúnya szóval inkumbens képviselőit. Szám szerint ötöt. A pártelnök nincs közöttük.
Nekrológot talán még korai lenne írni az MSZP-ről, de az kétségtelen, hogy a beteg igen rossz bőrben van, teljes felépülésére nincs sok remény. Mindezért a legkevésbé Komjáthi Imre tehető felelőssé, ő már legyengült állapotában vette át a szervezetet.
Az MSZP annak idején az állampárt reformszárnyából alakult. Így értelemszerűen nem tartozott a rendszerváltó pártok közé, a rendszerváltás során azonban – a „békés átmenetnek” is nevezett folyamatban – kétségkívül meghatározó szerepe volt. Úgy néz ki, most utoléri a többiek sorsa.
Eltűnt az MDF, amely megnyerte az 1990-ben tartott szabad választásokat és Antall József személyében a demokrácia első miniszterelnökét adta az országnak. Eltűnt az SZDSZ, amely az egypártrendszer ellen szerveződött demokratikus ellenzékből jött létre és több cikluson keresztül koalíciós partnere volt a szocialistáknak. Eltűnt a Független Kisgazdapárt, amely Torgyán József vezetésével – a kétfarkú kutyák tragikomikus előképeként – leginkább viccpárt benyomását keltette ugyan, de mégiscsak jelentős támogatottsággal rendelkezett.
Nem tipikusan magyar jelenségről beszélünk, hasonló játszódott le a „keleti blokk” más országaiban is. Ha eltűnik az MSZP, akkor a rendszerváltáskor létezett parlamenti formációk közül egyedül a Fidesz marad a porondon. (Isten bocsássa meg nekünk, de a kormánypárt lélegeztetőgépére csatolt, anélkül életképtelen KDNP-t nem tekintjük önálló entitásnak.) Csakhogy a mai autoriter, populista-szélsőjobbos, betegesen korrupt Fidesz nyomokban sem emlékeztet arra a Fideszre, amely az ezredfordulóig a Liberális Internacionálé oszlopos tagja volt. A máig meglévő névazonosság ellenére eltűnt a Fidesz is. Ha Orbán Viktor véletlenül összefutna hajdani önmagával az utcán, köszönés nélkül elmenne mellette. És viszont. Nem ismernék fel egymást.
Eltűnt, vagy az eltűnőfélben van a rendszerváltás után zászlót bontó, az Országgyűlésbe bekerült pártok garmadája is. A MIÉP-re már alig emlékszik valaki. Ahogyan az MSZP, úgy a Momentum esetében is fölöttébb kétséges, túléli-e majd a parlamenten kívüli létet. A Vona Gábor pártelnökségének éveiben erős Jobbik ma már alig mérhető. Az LMP lenullázta magát, a Párbeszédet tényleg csak a rend kedvéért említjük.
A Demokratikus Koalíció és a Mi Hazánk a periférián mozog, nagy kérdés, hogy legalább egyiküknek sikerül-e elérnie az öt százalékot. Komolyabb összeggel nem érdemes fogadni arra sem, hogy a kutyapártnak ezúttal végre sikerül bejutnia.
A magyar belpolitikában földrengésszerű változások zajlanak. Magyar Péter és a Tisza Párt – begyűjtve az Orbán-ellenes, de a 2022-es összefogásban mérhetetlenül csalódott, vagy éppen a Fidesznek az elmúlt években hátat fordító szavazókat – letarolta az ellenzéki terepet.
Az eddigi pártstruktúra összeomlása maga alá temette a baloldalt is. Ha a magát jobboldali konzervatívként meghatározó Magyar Péter pártja győz, és képes hosszabb távon integrálni politikájába a baloldaliságot, akkor jó eséllyel fennmaradhat a jelenlegi tiszás konglomerátum. Ha nem, akkor valószínűsíthető, hogy ellenreakcióként megszületik egy ma még nem ismert összetételű baloldali alternatíva. Ha újra a Fidesz nyer, akkor az ország végképp Orbán Viktor játszóterévé válik, a hatalmi önkény tovább erősödik, a kínai és az orosz befolyás növekszik.
Így vagy úgy, a 2026-os parlamenti választás korszakhatár lesz.