Nem könnyű megbirkózni azzal a paradoxonnal, hogy azok, akik képesek halhatatlanságra pályázó értékeket teremteni, elkerülhetetlenül halandóak. Ahogy azt is, hogy az örök fiatalságunk megtestesítőit is képes legyűrni az idő, mert az időtlenségük jobbára általunk teremtett illúzió. Persze saját magunkkal is így vagyunk. A burok öregszik, a tartalom nem: képzeletben még mindig az első sorban csápolunk. És nem nagyon tudunk mit kezdeni azzal, hogy a bennünk lévő tiszta és ártatlan bizonyosság, hogy mi – másokkal ellentétben – juszt sem fogunk meghalni, egy nap megváltozik, elpárolog. Talán ez az a pillanat, amikor még jobban kezdünk ragaszkodni fiatalságunk rekvizitumaihoz.
Én például kilencéves voltam, amikor a Limbó hintóval első helyezett lett a Hungária, pontosabban a dal szerzői Novai Gábor és Fenyő Miklós. Már nem emlékszem, hogy nekik drukkoltam-e (sanszos, hogy Ullmann Mónikának, aki az Írtam a bátyámnak egy dalt című szerzeménnyel került be a döntőbe), de engem is felrázott ez az egész. Önfeledt nyugati szellők kezdtek fújdogálni ebben az áporodott levegőjű barakkban. Mely szellők aztán igazi szélviharrá erősödve kisöpörték az idejétmúlt rendszert is. A limbó-láz helyett az élet láza kezdett forrósodni bennünk. Ennek a folyamatnak volt az egyik arca Fenyő.
Volt olyan kivételes szerencsém, hogy én lettem a szerkesztője az idén tavasszal megjelenő Novai-könyvnek, amelyben sok szó esik a Hungáriáról. Azokról a szerencsés csillagállásokról, véletlenekről és persze tudatos döntésekről, amelyek az átütő sikerekhez, dalokhoz, koncertekhez annyira kellenek. És a rock and roll lüktető taktusai mögött, amelyek oly sikeresen ráztak fel és mozgattak meg minket minden értelemben, ott lüktetett az egész szocializmus bornírtsága és lehetetlensége. A sanzonbizottságtól a lemezgyár ma már szinte felfoghatatlan hatalmáig. Kicsit prózaibban, mint ahogy a Hungária-filmben láthattuk, de annál kiábrándítóbb módon. Ők nem voltak olyan lázadók, mint mondjuk a Beatrice, nem írtak olyan okosan áthallásos szövegeket, mint a Hobo Blues Band és nem voltak olyan izgalmasan szabálytalanok, mint a Kontroll Csoport. Ők „csak” felvidítottak és elrepítettek minket az ötvenes évek Amerikájába, ami nekünk a pállott nyolcvanas években a vágyott jövőként hatott. És konzerválták az ifjúságunkat.
Ugyanilyen veszteséget jelent Kevin „örök” édesanyjának, Catherine O’Harának a távozása. 1990-ben láttam a filmet, amikor épp nagykorú lettem, de a Reszkessetek betörők! mindmáig az újraélt gyerekkoromat jelenti, főként, hogy mostanában Dusival többször is újranéztük. (Biztos, hogy nálunk ott van a legtöbbet látott film toplistáján.) Ő sem öregedett bennem egy jottányit sem, ahogy Fenyő is megmaradt a Limbó hintó utazó mosolygós, belőtt sérójú jampecnek.
Feltesszük a lemezt, fut a film, a fejünkben pörög a folytatás. Sorjáznak a napok, amelyek nekik köszönhetően nem annyira szürkék, mint amennyire lehetnének. Ezt a kis, szinte észrevehetetlen csodát nekik is köszönhetjük. És nem lehetünk ezért elég hálásak.