Sok minden nem szeretnék ma lenni Magyarországon, többek között kórházigazgató sem. Mert bár biztos, hogy a bérpapíromon a jelenlegi fizetésemnél érezhetően magasabb összeg szerepelne, de azt vajon mennyi pénzzel lehet megfizetni, hogy belekényszerítenek egy olyan helyzetbe, ami nemcsak felháborító, vérlázító, de méltatlan is? Egy olyan helyzetbe, amire nyilvánvalóan nem szerződtem!
„A kórházak tavaly év végére már 96 milliárd forint adósságot halmoztak fel, így a hamarosan érkező, kormányzati 80 milliárd adósságkiegyenlítés legfeljebb a lejárt számláik alig több mint négyötödére elég” – írtuk meg. Tetszenek érteni: a kórházigazgatóra bízzák, hogy eldöntse, melyik beszállítót fizeti ki, és ki az, aki bár hónapok óta vár a pénzére (amiért nemcsak megdolgozott, de ő beszerezte az alapanyagot, eszközt, akármit, és befizette az államkasszának az összes adót, járulékot, miafenét, tehát kiadásai bőven voltak), most is csak egy halovány ígéretet kap. Majd. Talán. Egyszer. Ő is sorra kerül. Vagy nem. A kórházigazgató kezébe helyezik a pallost, és rá bízzák, kit fejez le.
Na de a beteg mit lát ebből? Azt, hogy csökken a rendelési idő, osztályokat zárnak be, rohadnak le az épületek, a nappalok mellett egyre hosszabbodnak a várólisták is, és aki jót akar magának, az inkább a magánellátást veszi igénybe a legcsipcsupabb probléma esetében is. Már ha futja rá. És persze ha megnéznénk ezeknek a magánintézményeknek a tulajdonosi szerkezetét, elég jó kis átfedést tapasztalhatnánk mindazokkal, akik a kormányzati oldalon egyre szűkmarkúbbra fogják a közfinanszírozott ellátás büdzséjét, illetve akik jó kapcsolatot ápolnak mindezekkel a döntéshozókkal.
Így megy ez nálunk, Orbánisztánban.