Az Európai Unió működésének egyik legmélyebb strukturális ellentmondása, hogy döntéshozatali rendszere még mindig a hidegháború utáni optimizmus logikáját követi. Csakhogy időközben a nemzetközi környezet gyökeresen megváltozott: a világ meghatározó szereplői közül többen kifejezetten ellenségesen viszonyulnak az Unióhoz, miközben egy EU-val szemben hozott lépésre Brüsszel gyakran csak megkésve képes reagálni.
Az utóbbi másfél évtized tapasztalata világossá tette, hogy az alapító atyák és a szerződésrendszer kidolgozói elképzelhetetlennek tartották: egy tagállam nyíltan szakítson a demokratikus normákkal, vagy belülről kezdje leépíteni az európai értékközösséget. Ebben nagyot tévedtek. Arra pedig végképp nem voltak felkészülve, hogy az Egyesült Államok egyszer kockázatként, sőt potenciális ellenfélként tekint Európára. Az orosz agresszió és a kínai technológiai-gazdasági nyomulás mindezt tovább élezte, és rákényszeríti az Uniót: egyszerűbbé és gyorsabbá tegye saját döntéshozatalát. A tét ma már nem reformelméleti vita, hanem geopolitikai túlélés. Persze évek óta hallhatjuk már, hogy végre meg kell reformálni az uniós intézményrendszert, majd nem történt semmi, de most legalább tényleg elkezdődött egy közös gondolkodás a témáról.
A probléma gyökere az egyhangúság elvében rejlik. Ami egykor a demokratikus alapelvek biztosítékának tűnt, mára a hatékony cselekvés legfőbb akadályává vált. Kül- és biztonságpolitikai kérdésekben egyetlen tagállam vétója vagy akár csak vétófenyegetése is megbéníthatja az Uniót – amivel a magyar kormány rendszeresen él is.
Manfred Weber most ennek a bénultságnak vetne véget. Javaslatcsomagja ugyan formálisan nem kezdeményez szerződésmódosítást, politikai értelemben mégis új pályára állítaná az európai együttműködést. A „tettre készek koalíciója” kormányközi alapon működne, tudatosan megkerülve az egyhangúság dogmáját – és vele együtt a blokkoló vétókat.
Ez a megerősített együttműködés önmagában nem új: a Lisszaboni Szerződés már korábban is lehetőséget adott rá, például az Európai Ügyészség létrehozásakor. Kül- és védelempolitikai ügyekben azonban mindeddig megmaradt az egyhangúság kényszere. Weber ezt a tabut bontaná le, abból kiindulva, hogy Európa nem válhat globális tényezővé, ha külpolitikai kérdésekben csak lassú reagálásra képes.
A javaslat azonban a Néppárton belül sem aratott osztatlan sikert. Friedrich Merz óvatosságra intett, arra hivatkozva, hogy a szerződésmódosítás politikailag szinte kivitelezhetetlen a 27 tagú közösségben. A német kancellár inkább a meglévő eszközök következetesebb alkalmazását sürgeti: a minősített többségi döntéshozatal fokozatos bővítését, a versenyképesség erősítését és a NATO-kapcsolatok megőrzését. Ez nem reformellenes álláspont, de egyértelműen a politikai realitások talaján marad.
A vita végső soron Európa stratégiai öntudatáról szól. Az Unió csak akkor válhat valódi nemzetközi szereplővé, ha képes gyors és egységes válaszokat adni a kihívásokra – és ha mindeközben csökkenti azok befolyását, akik belülről bomlasztják a közösséget.