„Kezdetben szinte… észre sem vesszük, milyen rendkívüli események szemtanúi vagyunk. … A Nap ragyogó fénye … meleggel és… világossággal árasztja el a Föld… feléje forduló oldalát, mintha ő csupán a többiek médiuma lenne, amolyan kizárólagos tekintet”
„Tisztelt gyászoló gyülekezet, hölgyeim és uram, kedves barátaim,
Kizárólagosságból semmit, inkább nyitottságot és kíváncsiságot láttam abban a tekintetben, amikor először belenéztem. Úgy 15 éve lehetett, én zöldfülű politikusként a kultúrpolitikába keveredtem, állt a bál a filmtámogatások körül, sokat elmond a velünk eltelt időről, hogy azóta is áll. „Bízunk és hiszünk abban, hogy egyszer eljön az a kor, amely respektálja és akceptálja a művészet szabadságát és politikától mentes függetlenségét”. Ez volt Tarr Béla alkotó műhelyének búcsúüzenete. Ennek 14 éve. Most talán újra bízunk, mert mi mást is tehetnénk: hiszünk még.
De ha film, ha magyar, ha súly, ha súlyosan magyar film, ha mélység, ha tágasság, ha forma, ha nívó, Tarr Bélához kellett akkor is fordulni. Lévén a többiek médiuma. Beszélgettünk párszor aztán, kultúráról, országról, nem mondhatnám, hogy vitatkoztunk, inkább konstatáltunk, rendszerint keserűen, de azért néha röhögve mégis. Ahogy mondta is egyszer: „Volt pár év … amikor lehetett abban hinni, hogy olyan lesz az ország, amilyenre mi csináljuk. És ez így is történt, legalább ebben a hitünkben nem csalatkoztunk: nem mondhatjuk, hogy ezt valaki más baszta el, ezt mi basztuk el”.
Készültem a novemberi találkozásra, úgy tűnt, fontos neki, hogy Budapest díszpolgára lett. Pedig korábban azt mondta, baromira unja már a címeket, a kitüntetéseket, túl sok van belőlük – és nincs is hova tenni őket.
Mégis, mintha örült volna, én meg annak, hogy megkeresem majd újra azt a tekintetet és valami olyasmit mondok, hogy „ nemcsak a világ került általa közelebb hozzánk, hanem mi is a világhoz”. Talán tényleg ki is szólt volna: a kozmoszhoz, tudod, a kozmoszhoz.
(Dehogy tudom, hogyan is érhetném ezt fel, rendezgetem csupán, hogy ez a radikális és kérlelhetetlen humanizmus mi mindent tanított szabadságról és az emberi méltóság oszthatatlanságáról nekem. Nekem is. Ezt készültem megköszönni.)
De szabadkozott, hogy nem tud mégse eljönni, a rohadt porhüvely rakoncátlankodik, de majd összekapja magát.
„Na, mikor hozod már azt a kurva plecsnit?” - ezt kérdezte, és persze így kérdezte nem is olyan rég. Megyek, mondtam, viszem amikor szólsz, hogy vihetem.
Nem szóltál, Béla, végül. Nem szóltál. Hát, hogy néz ki ez a végesnitt? Nem az ilyen rövidséghez szoktattál minket, a baktató időhöz szoktattál bennünket, az idő fenséges tágasságát mutattad nekünk, most meg úgy vagyunk vele, hogy telik, de nem múlik, mióta nem szóltál.
De ne hidd, hogy megúszod, elhoztam neked ide ezt a plecsnit. Csak találsz valahol helyet abban a végtelen, lélegzetelállító, roppant kozmoszodban neki. És nekünk. Magad mondtad mostanában, hogy nem díjakat gyűjtesz, hanem tanítványokat. De azt is mondtad, hogy nem a filmezést kell megtanulni, hanem az életet, azt kell megtanulni előbb. Jelentkeznénk hát tanítványnak, Béla, most már örökké tart a felvétel az életiskoládba.
Mert ha már addig-addig filmeztél – ahogy Esterházy írta, hogy majdnem megszüntetted a filmet, és világot teremtettél helyette nekünk. Hát csak meg kellene akadályoznunk valahogy, hogy összeroppanjon velünk most, hogy nem szóltál. Kérdezted egyszer, azoktól, akik a fekete-fehér pesszimizmust kérték rajtad számon, hogy gyengébbnek, vagy erősebbnek érezzük-e magunkat a filmjeid után? Ha most kicsit úrrá is lett rajtunk a gyöngeség, tudod - „torkunkban összegyűrt mozijegyek” -, de valahogy meg kell őrizni az erőt, amit kaptunk tőled, mert persze, hogy azt kaptunk, erőt. Tettél róla eleget, hogy ne hagyj bennünket, itt hagyott élőket, békében nyugodni.
Mit kezdünk magunkkal, ezt is Esterházy kérdezte a Sátántangó után.
Tarr Bélának tanítványává válni, le kell ahhoz tudnunk mondani saját korlátozottságunkról. Aligha van, ami jobban ránk fér, mint ez. Hogy megértsük és tán fel is fogjuk végre: a szenvedés és az elnyomás nem természeti, vagy isteni törvényszerűség. Ugyan melyikünk ne érezné a csábítást, hogy elfordítsa fejét? De a szabadság nem önérvényesítés. Azért kell fölszabadulnom, hogy végig tudjam gondolni, a többiek miért nem szabadok. A szabadság visszanézés, azokra, akik lemaradva poroszkálnak a hamuszín ég alatt.
A társadalmi lelkiismeret abban áll, hogy a gyalázat láttán soha ne némuljon el, soha ne is mentegesse, ne magyarázza, hanem az emberi méltóságot képviselje mindazzal szemben, ami – és aki - azt veszendőbe küldené. Az emberi méltóság egyszerre kiindulópont és végső cél. A reménytelenség legmélyén „didergő zsigerekben” is ugyanazt jelenti. Az emberi méltóságban tehát mindenki osztozik, függetlenül attól, hogy mennyit és miért éppen annyit valósított meg az emberi lehetőségből.
Ahogy Tarr Béla mondta: a sötét reménytelenség és a szeretet kiegyensúlyozza egymást, különben az egyik irányban giccs, a másik irányban „váteszi huhogás” lenne az eredmény. Az emberi méltóság tehát szeretettel teli.
Tarr Béla életiskolájában azt lehet megtanulni, hogy a szabadság és az emberi méltóság sérthetetlensége nem más, mint cselekvés - küzdelem és teremtő aktus.
Én nem ismertem Tarr Bélánál szabadabb embert. Senkit, aki az emberi méltóság mélységébe ily érzékkel berángatni lett volna képes. Senkit, aki az ítélkezéstől mentes radikális erkölcsi szenvedéllyel tudott volna formát adni a szeretetnek. A szabadság és az emberi méltóság ügyének makacs képviselete kötelessége a városnak, aminek Tarr Béla a díszpolgára. Azért is, mert Tarr Béla a díszpolgára.
Kellett a kíméletlen igényesség ahhoz, hogy Tarr Béla eljusson a filmművészet lényegéhez, amikor az nem elbeszélés immár, hanem teremtés. A teremtés emberivé akkor válhat, ha társak kapcsolódnak hozzá, mint Tarr Bélához Hranitzky Ágnes, Víg Mihály, vagy Medvigy Gábor, és persze Krasznahorkai László. „Megállíthatatlan, brutális, törhetetlen”, mondta a rendezőről az író.
A Werckmeister harmóniák forgatásakor Tarr Béla kiszámoltatta egy csillagásszal, hogy mikor esik pont az út tengelyébe a napnyugta, akkor kell felvenni azt a snittet, ha meg a felhős idő miatt nem látszik jól, akkor majd jövőre.
Tarr Bélától elbúcsúzni készülvén, kedves barátaim, arra döbbentem rá, hogy tegnap különös csillagászati jelenség szemtanúi lehettünk. A Vénusz a legmagasabban látszott az égbolton. A Vénusz, a Nap és a Hold után a harmadik legfényesebb égitest, fénye fehér és ragyogó. Légköre sűrű. Forgása különös, mert lassú, a Földhöz képest ellentétes irányba forog. A szépség istennőjének nevét viseli, az emberek számára pedig régóta igazodási pont,
Csak fel kell nézni az égboltra, ha van hozzá szemünk, észrevesszük a ragyogását. Csak fel kell nézni rá, ha eltévednénk a bennünket körülvevő sötétségben.
„És… csend lesz. És… elnémul minden élő. És… nekünk is percekig a torkunkra forr a szó… Megindulnak a hegyek? Ránk dől… az ég? A föld beomlik alattunk? Nem tudjuk. Bekövetkezett a teljes napfogyatkozás”5
Köszönjük, hogy voltál.
Isten áldjon, Béla!”
Elhangzott Tarr Béla temetésén 2026.02.06-án a Fiumei úti sírkertben.