Vágjuk a fát. Nem hűvös halomba, s bársonyon sem suhannak perceink, de azért a görcsei itt-ott valóban sikongva fényesülnek. S noha nem hull zúzmara szárnyas hajunkra, s csiklándani sem nyúl a nyakunkba, a szeszélyes eső néha be-be csöppen a mackófelső alá.
Igyekszünk tartani a ritmust, teremteni egyfajta harmóniát, de az eltérő temperamentumok néha meg-megbillentik az egyébként monoton munkavégzést. Nyúlok a hosszú hasábokért, teszem a tönkre, próbálom a végét jól leszorítani, hogy aztán a másik, a láncfűrészes épp ott karéjozza bele a sebesen forgó fémszemeket a kéregbe, ahol a legkönnyebb szeletet vágni. Igen ám, de a hasábok rendszerint nem egyenesek, mintha a természet ilyen mód is tiltakozna az egyformaság, az „egykaptafaiság” ellen. Így aztán beletelik kis időbe, amíg megtalálom azt az oldalát, ahol a leginkább ráfekszik a derekamig érő hatalmas tuskóra. Ha túl erős a görbület a kettő között, jobban kell szorítani, ha meg gyenge a nyomás, félő, hogy „ugrálni” kezd a vágandó felület.
Messziről nézve könnyű munka ez. A robusztus szerszám úgy váj bele a rostokba, mintha tényleg csak vajon szaladna át a kés, s a leeső gurigák felülete is tükörsima, legalábbis ránézésre. Mert ha végighúzzuk rajta a tenyerünket – amit csupasz kézzel rendszerint nem teszünk, hisz kesztyűben dolgozunk –, könnyen bőrünk alá fészkelheti magát egy apró kis szálka, amit eleinte észre sem veszünk, csak amikor már kellemetlenné válik, pírlik és viszket.
A kutyák most tisztes távolságból figyelnek, pedig máskor nem zavarja őket a láncfűrész magas frekvenciájú berregésére. Olyannyira nem, hogy a fiatalabbat legutóbb hosszas noszogatásra sem sikerült arrébb küldeni, nem bánta a zajt, a rá hulló apró forgácsokat. Így a munka végeztével nem csak egy nagy kosárnyi tűzifa tornyosult mellettünk, de egy nagy, fekete gombócnyi eb is, krémszínűre válva a rátelepedő fűrészpor-pilléktől. Talán ezt az esős, pocsos időt nem szeretik, a hóban hempergést jobban viselték, s a megfagyott földúton is hosszabban lehetett járni velük, mint most, a bokáig süppedő sárban.
A magunk fáit tüzeljük, nem kellett ideszállítani sehonnan. A kert végében lévő, betegeskedő, rossz helyen növő, elszárad törzseket vágjuk ki rendre a melegebb hónapokban, hogy aztán kiszáradva, ilyenkor télen ne csak a saját energiájukat váltsák langyos hővé, hanem – legalábbis jó ilyesmire gondolni – a nyáron begyűjtött napsütést is ide varázsolják egy időre. Jó érzés, hogy nem vész kárba szinte egyetlen porcikájuk sem. Hisz míg életerősen körtét, szilvát, almát adtak, vagy csak árnyékot nekünk, s helyet a madaraknak, az ősszel lehullott leveleikkel pedig a földet melengették, menedéket és táplálékot nyújtva rovaroknak, férgeknek, gilisztáknak, kitelt idejük végén az otthonunkat ajándékozzák meg a meleggel, néhány órára legalább. Füstjük, ha felszáll, talán a lassan csordogáló esőcseppekben vissza is tér rögvest hozzánk, hogy aztán a gyökerek mélyére hatolva egy újabb életet tápláljanak megint.