Atlantisz;

Ámulat és csoda

Atlantisz

Az iskola alkalmas arra, hogy a gyerek egyik legnagyszerűbb tulajdonságát, a kíváncsiságot kiölje belőle. Nem kevés félelemmel, és talán még annál is nagyobb várakozással léptem be a gimnázium ajtaján az általános iskola után. Szent meggyőződésem volt, hogy abban a huszadik század legelején átadott épületben, amely – ezt később tudtam meg – a katolikus egyháztól került az állam tulajdonába, pokolian okos tanárok várnak ránk, leendő diákokra. A becs­vágyó gyerek fogadkozott bennem, hogy mindenképpen megfelelek a velem és velünk szemben támasztott követelményeknek. Ma már elképzelni sem tudom, miből táplálkozhatott annak a fiatal kamasz fiúnak a jóhiszeműsége, aki valamikor én voltam.

Tanáraink többsége nem egyszerűen nem volt okos, hanem belefásult évtizedes munkájába. Unták a tanítást és fárasztották őket a gyerekek. Az elöregedett tanerők a legunalmasabb módját választották a tudásátadásnak. Sokáig feleltettek, majd rátértek a soron következő leckére. Volt köztük, aki a diákokkal olvastatta fel a könyvből az anyagot. A többség persze előadott, magyarázott, felolvasott, táblára írt. Ez legalább hasonlított ahhoz, amit általában tanításnak nevezünk. Ám arra szinte soha nem került sor, hogy összekössék az elmúlt órák leckéinek ismeret­anyagát az aznapival, hogy valamiféle gondolatívet rajzoljanak egy-egy tantárgyhoz tartozó információhalmaz elemeiből. És ekkor történt, hogy megbetegedett a történelem tanárnőnk.

Helyettesítő tanárnak Gömbit küldték be, aki nem cáfolt rá gúnynevére. Molett volt és alacsony, bámulatosan tiszta tekintettel, és olyan ragyogó szemekkel, amilyennek párja nem volt oktatóink között. Gimnáziumunknak része volt egy egészségügyi szakközépiskola. A kettő között még a közismereti tantárgyat tanítók esetében is a legritkább volt az átjárás. Hiába volt egy tantestület, valaki vagy itt tanított, vagy ott. Nyílt titok volt, hogy a gyengébbek az utóbbiban. Gömbi itt tanított, ezért sem vártunk tőle sokat. Utólag is mennyire tudom szégyellni ezt a kamasz beképzeltséget!

Éppen az ókori Római Birodalom volt terítéken. Addig úgy araszoltunk előre a tananyagban, hogy semmiféle szemlélet nem alakulhatott ki bennünk a témáról, a korszakról, annak problémáiról. Egészen addig. A tanárnő lendületesen magyarázott. Felvázolta, hogy a városállam politikai és közigazgatási szervezete miért birkózott meg egyre nehezebben a mind nagyobb területű állam gondjaival, amelyek csak sokasodtak, amikortól provinciákat csatoltak Rómához. Az állam működtetése vált egyre megoldhatatlanabbá a rövid időre kinevezett politikai vezetők és az egyre növekvő számú feladatok miatt. Egy birodalmat nem lehet ugyanúgy működtetni, mint egy városállamot. Értitek? – zárta a gondolatmenetét.

Ámulva ültem a padban. Akkor hallottam először a gimnáziumban, hogy valaki valóban a történelemről beszél. Elemez, összefüggéseket tár fel, oldott hangú magyarázataiban beazonosítja a korszak problémáit.

A csoda hamar véget ért. Tanárunk meggyógyult, Gömbi nem jött többet órát tartani.

Ámulva ültem a padban. Akkor hallottam először a gimnáziumban, hogy valaki valóban a történelemről beszél. 

Elemez, összefüggéseket tár fel, oldott hangú magyarázataiban beazonosítja a korszak problémáit.

A csoda hamar véget ért. Tanárunk meggyógyult, Gömbi nem jött többet órát tartani.