Orbán Viktor január 31-én Hatvanban minden korábbinál egyértelműbben mondta ki, hogy „Európa a háború mellett döntött”. Nem az Európai Unió, még csak nem is „Brüsszel”, hanem Európa. És persze itt is elhangzott, hogy mi ebből kimaradunk, de csak akkor, ha az istenadta nép április 12-én jó helyre húzza az x-et.
Azaz Orbán Viktor kősziklaként áll szemben Európával, és védelmez minket. Ha eddig valakinek kétsége lett volna afelől, hogy a miniszterelnökünk fejében létező képzeletbeli térképen hazánk hova tartozik, most megtudhatta: nem Európába. Ha pedig oda nem, akkor csak Ázsia marad a történelmi tények okán. Nem hiába ül Orbán sok éve a Türk Tanácsban.
Ebből a gondolatmenetből egyenesen következik, hogy a történészek zöme által tényként kezelt, sok évszázados vándorlásunk az Urál vidékéről, csakúgy, mint a több mint ezerszáz éve történt letelepedésünk a Kárpát-medencében csupán múló epizód - ettől mi még idegen test vagyunk Európa közepén. Orbán már sokszor aposztrofálta népünket fél-ázsiainak, külpolitikájában pedig kitüntetett helyet foglalnak el Közép-Ázsia mai államai. Szent István Imre herceghez intézett, Európával való viszonyunkra vonatkozó intelmei pedig nyilván egy idősödő, habókos elme szüleményei.
Európa nevének használata még akkor sem elfogadható ilyen összefüggésben, ha miniszterelnökünk a sokszor átkozott „Brüsszelt”, azaz az EU-t értette alatta. Az Unión kívül ugyanis még több mint húsz állam van Európában. És ha nem tűnt volna fel, sajnos Európában már most is háború van. A megtámadott Ukrajna tagadhatatlanul Európa része, miként a támadó Oroszország fele és a neki segítő Belorusszia is.
Megint elhangzott, hogy Európa katonákat akar küldeni Ukrajnába. Ez néhány európai ország esetében igaz. Csak azt nem tette hozzá Orbán, hogy ezek az egyértelmű szándékok nem a háborúra, hanem éppenséggel a háború befejezését követő béke fenntartására vonatkoznak akkor, ha a felek ezt igénylik.
A fő szónok mondanivalójának csúcspontja volt annak ecsetelése, hogy „Brüsszel” hitelből akarja előteremteni azokat a dollár százmilliárdokat, amelyeket Ukrajna támogatására szán. Ez tényleg nem éppen megnyugtató perspektíva, és remélhetőleg nem több olyan utópiánál, amely a háborús hisztéria szülötte. De ha mégsem az lenne, akkor lényeges kérdés, hogy a hitel honnan származna. A gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy – függetlenül a hitelező konzorcium névleges tagjaitól - csakis abból az USA-ból, amit II. Trump császársága óta nálunk a regnáló hatalom szerint imádni kötelező.
Ez már csak azért is biztosra vehető, mert még mindig a dollár az egyetlen olyan kulcsvaluta, amelynek nyomtatásával csak az USA tudja korlátozni az ilyen hitel okozta egyensúlyhiány hatását. Ha erre sor kerül, azzal a történelem ismétli magát. Talán már kevesen emlékeznek arra, hogy az USA és a dollár az első világháború után vette át a vezető szerepet Londontól, amikor a kivérzett Európa az USA adósává lett – a győzteseket is beleértve. Ha tehát mi ebből kimaradunk, Trump üzletét rontjuk. Akkor most örülnünk vagy sunnyognunk kellene?
A szerző mérnök-közgazdász.
