Kitört az országos taopánik, miután a Tisza Párt ismertette programját.
Pedig csupán annyi szerepelt benne, hogy a sportra fordított összeg nem változik, viszont költségvetési tétel lesz a támogatás, ami azt jelenti, hogy minden forinttal el kell számolni.
Az elmúlt tizenhat évben a sport a kormány stratégiai ágazata volt, láttuk ennek következményeit. Számolatlanul épültek a stadionok (a Puskás Aréna volt az egyetlen jogos projekt, bár a túlárazás itt sem maradt el), sportcsarnokok, amivel nagyon jól jártak a NER-közeli kivitelezők, viszont mivel a beruházások előtt a hatástanulmány arra korlátozódott, hogy hány milliárd forint közpénzt tudnak kivenni a NER-cimborák, a létesítmények fenntartásának terheit már az állam, azaz a magyar lakosság viselte. Ez volt a modern kori közös teherviselés, amikor minden nagykorú magyar állampolgár finanszírozta a létesítmények fenntartását, fizette a látványcsapatsportágak képviselőinek járulékait, anyagilag vállalt részt a világklasszis kézilabdázók, vízilabdázók, harmadik vonalba tartozó, de itthon sztárként ünnepelt külföldi labdarúgók szerződtetéséből.
A mindennapos iskolai testnevelés kötelezővé tétele elegendő tornaterem híján sok helyen úgy valósult meg, hogy hetente kétszer az udvaron fogócskáztak a gyerekek tornaóra címén, ha rossz volt az idő, akkor ugyanezt tették az osztályteremben.
Az állami forrásokat a fideszes vezetésű sportági szövetségek ellenőrzés és számonkérés nélkül költhették el, a teniszezőknél Szűcs Lajos vezetése idején tizenegymilliárd forintnak veszett nyoma, a volt elnök a börtön helyett a parlament költségvetési bizottságában találta magát. Utódja, Lázár János rendet ígért, de vezetésével csak fokozódott a sportági káosz; igaz, ennek az ő esetében nincs hírértéke, ha megnézzük, mi történt a vasúttal, amióta a fennhatósága alá került.
A hatalmon lévők félnek a piaci viszonyok bevezetésétől, az átláthatóság ugyanis nem engedi a mutyizást, a zsebbe fizetést.
A teljes megújuláshoz elengedhetetlen, hogy bilincs is kerüljön néhány csuklóra.