Nem ez életem legnagyobb rejtélye, de megoldatlansága miatt harminc éve elgondolkoztat. Az egyetem elvégzése után visszakerültem szülővárosomba, miközben másfajta terveket szövögettem a fejemben. Már az 1990-es évek elején világos volt, hogy egy fiatal diplomásnak valamelyik nagyvárosba kell menni, ha boldogulni akar. Bölcsészdiplomával a zsebemben nem én voltam, akit a fejvadász cégek kerestek. Az álláshirdetésekkel elárasztott HVG-ben sem a végzettségemmel rendelkező pályakezdőket keresték az ideérkező multik. Kicsit sértődötten toltam el ezért is szanazugi nyaralónk teraszának asztalán a hetilapot, amire apám a kezdetektől fogva előfizetett.
Ha fél évvel korábban valaki azt mondja, hogy annak a középiskolának leszek a tanára, ahol érettségiztem, nem vetett volna szét az öröm. Mégis így lett. A végén még szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem munkanélküliként kellett nekivágnom a felnőtt éveknek. Aztán kiderült, hogy minden jobb, mint amilyennek távolról és ismeretlenül látszik. A rendszerváltás utáni évek szabadsággal telített levegőjét szívhattam magamba az iskola falai között. Tetterőt, energiákat, hitet és jó szándékot tapasztaltam.
Mellettük a sors és igazgatóm keze úgy irányította pályámat, hogy csupa kiváló osztályban taníthattam. Érdeklődés, tudásszomj, kíváncsiság, becsvágy hajtotta a gimiseim többségét, akiket nem nógatni kellett, hogy tanuljanak, hanem néha visszafogni. Nem kevés olyan diákomra emlékszem vissza, akik „mindent akartak tudni”, ezért mindent elolvastak, ami óráinkon szóba került.
Fél éven át tíz centivel jártam a föld fölött. Az élet különös ajándékának éreztem, hogy ott lehetek, ahol vagyok, és irodalom mellett nyelvtant is taníthatok. Ennek az álomszerű százötven napnak apám váratlan, megmagyarázhatatlan halála vetett véget. De az a február közepi nap, amiről mesélni szeretnék, másfél hónappal a tragédia előttre datálható. Vasárnapra esett a Valentin-nap. Szokás szerint szüleimnél ebédeltem, és elmúlt három óra is, mire visszatértem lakásomba, amelynek ajtaja előtt a lábtörőn egy torta várt. Nem hittem a szememnek. Kézbe vettem, forgattam, de nem találtam kísérőlevelet vagy bármilyen jelet, ami elárulhatná, ki hozta és milyen céllal a házi készítésű édességet.
Bárhogyan törtem a fejem, nem tudtam rájönni, ki lehetett titkos látogatóm. Az idő tájt facér voltam, egy hosszú diákszerelem roncsait hagytam magam mögött Szegeden. Hiába dicsérte női kezek munkáját a lábtörlőre tett torta, sejtelmem sem volt, ki kavarta tésztáját, ki vonta be csokimázzal, és díszítette tortalapját. A konyhaasztalra tettem, nem éreztem illendőnek felvágni. Legalább addig, míg fény nem derül az ajándékozó kilétére.
Sokasodtak bennem a kérdések. Személyes átadását az hiúsította meg, hogy nem voltam otthon? Akkor is a lábtörlőn találom, ha otthon vagyok? Miért kaptam? Ki és mit akart a tortával? Miért nem fedte fel kilétét utóbb a titkos látogató? Mire szolgál ez a rejtély?
Csak nem arra, hogy harminc év múlva is eszembe jusson?