Az orbáni szélsőjobboldali, fasisztoid rendszer egy lépésben nem dönthető meg liberális demokrata oldalról. Nincsen hozzá elég szavazó. Nem azért nincs, mert a többség fasisztoid, hanem azért, mert a többség jobboldalias.
Nem a fideszes szavazókról van szó. Ezek a szélsőjobboldali rendszer mélyen elkötelezett hívei. Nem demokraták, tehát nem jobboldaliak. Nem nyerhetők meg. A németek fasiszta beállítottságú része még az 1945-ös vereség után is ugyanaz maradt egy ideg. A magyar változat a NER bukása után talán kevésbé lesz kitartó.
Nem is a demokraták baloldali változatáról van szó, hanem azokról, akik a magyar választók többségét alkotják. Ők politikai értékrendjük alapján (ha van) jobboldaliak, vagy ösztönösen a jobboldalisághoz állnak közelebb, mégpedig a magyar történelem során kialakult módon. Összességükben a demokraták jobboldali változatai. A továbbiakban: jobboldalias szavazók.
Korai elődeik jelentős része a két háború között a mindenkori kormánypártra szavazott, később a Nemzeti Radikális Pártra (Bajcsy-Zsilinszky) meg a Független Kisgazda Pártra is. Vagy pedig ki volt zárva a szavazásból. Nem volt nyilas, nem volt antiszemita (netán csak „kicsit”). Rendet akart, szemben állt a szélsőbaloldalisággal (bolsevisták–kommunisták). 1945 után, ameddig lehetett, a kommunista uszítás nyelvén a „reakciós” polgári pártokra szavazott: a kisgazdákra (Nagy Ferenc), a kereszténydemokratákra (Barankovics), a Magyar Szabadság Pártra (Sulyok), a Magyar Függetlenségi Pártra (Pfeiffer). Akkor ugyanezekre szavazott egyébként minden egykori, 1945 után alámerült horthysta meg nyilas szavazó is. Hiszen alternatívájuk nem volt.
A szépelgően „államszocialistának” nevezett kommunista rendszer idején a nemzet fent leírt része meghúzta magát. Leszavazott, adott esetben úgy csinált, mintha. A periferikusan modernizálódó vidék szavazóival együtt ők voltak a túlnyomó többség. Az ’56-os forradalom napjaiban elkezdtek volna magukra találni, ha lett volna erre elég idő. Aztán alámerültek. Az újjászervezett, „emberarcú” kádári bolsevizmusban igyekeztek a lehetőségekkel összhangban fogyasztói polgárosodni. A lassan kialakuló, maroknyi demokratikus ellenzék nem ragadta meg különösebben a képzeletüket – ha egyáltalán tudtak róluk –, noha rendszerellenességük sokszor egyetértésükkel találkozott. A nyolcvanas évek végén jelentkező nép-nemzetiek inkább közelebb álltak hozzájuk.
Lehet minderre azt mondani, hogy a múlt semmi, mert nagyon mások voltak egykor a feltételek. Kétségtelen. A kulturális örökség azonban létezik. Hatása sokkal észrevehetetlenebb és bonyolultabb annál, semmint hogy érdemes lenne megpróbálkozni valamiféle természettudományos bizonyításával. De csak arra hivatkozni a „the economy, stupid” szellemében, hogy mindent mindig csak és csakis a gazdasági hatások határoznak meg, maga a terméketlenség. A késő Kádár-korszak politikája valóban a lakosság életszínvonalára alapozott, de a rendszerváltás idején ez hatás teljesen elégtelennek bizonyult, és nem csak külpolitikai okok következtében. Ma pedig, ha csak az anyagi helyzet lenne döntő, a mélyszegény romák aligha lennének vezérhívők.
Az ország 1989-es felszabadulásával egy teljesen megváltozott Európában találta magát a nemzet, ezen belül a fentebb leírt elődök utódai. Egy részük az antalli MDF-re, más részük kezdetben az SZDSZ-re szavazott, mert nemcsak rokonszenvesnek tűntek a korábbi ellenzékiségükkel, hanem azt hitték róluk, a párt is olyan jobboldalias formában kommunistaellenes, mint ők. A tévedés gyors felismerését elbizonytalanodás követte. Világ csodájára még az is megtörtént, hogy közülük is voltak, akik az utódpártra szavaztak. Szintén véletlenül.
Aztán ennek is vége lett. És jött a Vezér, Orbán. Akik a jobboldalias táborban szélsőjobbra vágytak, gyorsan megtalálták benne a Vezért. A többség azonban párt és vezéregyéniség nélkül maradt. A kiábrándulásban 2002 után a baloldal rettenetes politikai teljesítménye is szerepet játszott.
Mára lényegében párt nélkül maradt a városi értelmiség, a negyven év alattiak, a kis- és középvállalkozók, a gazdálkodók és a városi és vidéki bérből és fizetésből élők jelentős, jobboldalias része (is).
Nem olyanok, mint nagy- és dédszüleik, de a magyar kultúra múltja az örökségük. Ahogy párt nélkül maradtak végül azok is, akik baloldaliak. Ők ma a kisebbség, többségüket nem tudta megnyerni a dobrevi DK.
Lehet, hogy mindez túl irodalmias. Valóban. De talán kíváncsi lehetne közülük valaki arra, hogy milyen volt szülei, nagy- és dédszülei egykori pártállása, és találgathatná, hogy ma ők kire szavaznának. Talán kijönne belőle valami…
Ma a társadalomnak ez a jobboldalias, nem fideszes része aligha fogja a baloldaltól meg a liberálisoktól elfogadni a gazdasági és szociálpolitikai rendszer elkerülhetetlen javítását, mert érthetetlen vagy eleve ellenszenves számára a nyelv, amelyen felkínálják. A magyar nemzet politikai sorsa ezért egy ideig még a jobboldal kezében van. Minden azon múlik, milyen hamar formálódik meg egy középre húzó, a liberális jogállamot nemcsak formálisan, hanem lélekben is elismerő, a demokratikus politikai küzdelmeket nem csak látszatra igenlő jobboldal Magyarországon, és milyen hamar talál szövetségest a magyar társadalom jobboldalias részében. Írtam 2010-ben, a Fidesz hatalomra jutása után arról, hogy miben lehet reménykedni az akkor kibontakozó, várhatóan sokáig tartó, rettenetes hatalmával szemben. Minden jel arra mutat, hogy a NER fasisztoid rendszerét Magyarországon ma is csak jobboldalról lehet átalakítani/megdönteni.
És 2024-ben jött Magyar Péter. Még nem tudható, hogy átalakít-e vagy megdönt. Mindegy. Akkor is csak jobbról, többséggel.
Egyelőre csak annyi látszik, hogy Magyar nem annyira szélsőjobboldali (fasisztoid), mint Orbán. Ha engedik indulni (ez sem biztos), akkor sem valószínű, hogy kétharmadot szerez. Nem mondja ki, hogy a rendszer illegitim. Ugyanakkor Unió-barát politikát hirdet. És lehet, hogy pénzt is kap hozzá. Pártprogramja a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítását ígéri. További kifogásai viszont csak a mai rendszer jelenségeire irányulnak. Az is lehet tehát, hogy valóban csak kormányváltás, és nem rendszerváltás a célja. De az is lehet, hogy csak taktikázik.
És akkor? Ha mindennek az ellenkezőjét hirdetné, a baloldali füleknek kellemesen, biztos nem nyerne meg annyi jobboldaliast, és maradna Orbán. Ez lenne a jobb? Hangsúlyoztam: nem orbáni szavazót nyer, hanem jobboldaliast. Meg a határozatlanokat, akiket nem politikai értékválasztás vezérel, hanem csak az, hogy Orbán takarodjon. Hozzájuk csapódnak ma azok, akiket a gyurcsányi kormányzás vadított el, holott baloldaliak. A „remény rabjai”, ahogy a Magyar Péter miatt vészharangokat kongatók jellemzik őket.
Mert az módfelett (és siralmasan) figyelemre méltó, hogy baloldali részről akkora iránta a megelőlegezett, gerjesztett ellenségesség, mintha legalábbis valami Orbánnál is sötétebb, maga az Antikrisztus jelent volna meg – holott csak egy kiugrott fideszes. Kiugrott egyébként egykor Bajcsy-Zsilinszky is, aki huszonhat évesen, 1911-ben megölte az ellenzéki Áchim Andrást, és később, érett korábban, a negyvenes évekre a magyar fasisztaellenesség egyik hőse lett. Kivált Bíbó István is a maga keresztény közepéből, amelynek utódai ma jelentős részben Orbán-hívek. Fura módon a fasiszta Meloni is mintha Unió-barátabb politikát folytatna. A lét, de legfőképpen a jövő kaotikus. Nincs ember, aki pontosan tudná, mi lesz.
Az is lehetséges, hogy Magyar mégsem szélsőjobboldali „szoftverfrissítést” hajt majd végre, hanem jobboldali kormányzást. És éppen ez váltja ki az atavisztikus vérbaloldali indulatokat. Mintha a jobboldaliság eleve fasisztagyanús volna. Ahogy azt a kommunisták sugallják. Reakciós. Mintha azon háborodnának föl, hogy egy eleve gyanús jobboldali elorozta az igaz baloldaliak elől a felmagasztosulást. Az egykori kegyenc, a politikai kalandor, a ripacsér.
Ahogy 1945 után a jobboldali adenaueri, „militarista, revansista” Nyugat-Németországot pocskolta a kommunista Szabad Nép: a bonni árulók, a vén Adenauer, a fasisztabújtató. Amely állam érdekes módon mégis élhetővé vált. A szociáldemokratáknak a jobboldalias választói környezetben évtizedek kellettek, míg ellenzékben, okos politikával meg tudták növelni szavazóik számát, és kormányt alakíthattak. Ilyen a szerves fejlődés. Magyarországon is sokáig fog tartani, míg egy jobboldali Tisza-kormány után valamikor a baloldaliak is labdába tudnak rúgni, mert lesz végre elég szavazójuk. Amikor a szemükben a jobboldaliság már nem valami gyanús dolog, hanem a demokratikus gondolkodás egyik változata lesz.
Jobboldaliként (tehát demokrata módon) mondom, együttérzéssel: baloldaliként (tehát demokrata módon) sem könnyű magyarnak, és ezen keresztül európainak lenni.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.