Április 12-én a tét nem az élet vagy halál. Szerencsére. Bár azoknak a betegeknek, akiknek fél évet kell várni egy komolyabb vizsgálatra, vagy egy műtétre még többet, akár ilyen élesen is felvetődik a kérdés. Még akkor is, ha egy reménybeli ellenzéki győzelem után, április 13-án hirtelen nem fognak megrövidülni az egészségügyi várólisták. A tét egy a boldoguláshoz a társadalom többsége számára kedvezőbb életfeltételeket kialakító politikai-gazdasági-társadalmi rendszer esélye - vagy marad a törvényhozással lopásra optimalizált orbáni maffiaállam.
Hogy az Orbán általa kialakított rendszer mit jelent, azt tudjuk. Rabszolgatörvényt a dolgozó embereknek, lerohasztott egészségügyet mindenkinek, ideológiailag indoktrinált, múlt századi eleji viszonyokat konzerváló oktatást a gyerekeknek, roma honfitársainknak WC-kefe perspektívát, a gazdagoknak, különösen az orbáni hűbéri láncban lévő oligarcháknak gazdagodást, a szegényeknek, köztük a milliót meghaladó számú kisnyugdíjasnak és a közmunkásoknak további elszegényedést, az adóforintokból működő közszolgáltatások helyett stadionokat.
Ami a gazdaságot illeti, a növekedés korábbi forrásául szolgáló EU-támogatások elmaradása miatt a 0,3 százalékos GDP „növekedést”, az elhibázott iparpolitika miatt – akku-nagyhatalom leszünk, vivát! – az ország természeti erőforrásainak bűnös felélését, az agrárgazdaság folyamatos leépülését, az ipari szennyezés soha nem látott mértékű növekedését. Ennél már csak az súlyosabb, amit Orbán a lelkek mérgezésével tett.
A "hideg polgárháború" nem fejezi ki pontosan az orbáni gyűlöletkampányok hatását, melyeknek mindenkor akadt célpontjuk. Előbb az egykori személyes mentora, aki nélkül ő és pártja talán nem is létezne; aztán a háborús pusztítás elől menekülők; majd a szó szoros értelmében élet-halál harcot folytató ország-szomszéd. És mindenkor azok a honfitársai, akik nem értettek vele egyet. Konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, vagy csak egyszerűen másként gondolkodók – ők mind megsemmisítendő ellenségek Orbán rendszerében. Ő a hatalom minden intézményét és a hatalommal együtt járó gazdasági erőforrásokat a maffiarendszer fennmaradását biztosító gyűlölethadjáratok szolgálatába állította.
Ehhez képest mit kínál a jelenleg legnagyobb társadalmi támogatással rendelkező politikai tényező? Békét. Változást. Gyarapodást. Jogállamot. Működőképes országot. A társadalmi igazságtalanságok mérséklését. Meg tudják valósítani? Nem tudjuk. De azt igen, hogy ami eddig volt, az nem tartható tovább.
Mit tehetünk ebben a helyzetben, mi mind, akik ilyen vagy olyan okok miatt áldozatai vagyunk Orbán rendszerének? Bíznunk kell a változásban. Meg kell adni az esélyt arra, hogy a változás egy működőképes országot fog eredményezni. Különösen érzékenyen vetődik fel e kérdés a baloldali elkötelezettségű emberek körében. Egy egykori Fidesz-kedvezményezett pártkatona, akinek a táborában több egykori Fidesz-szolga is található, ő fogja a változást elhozni? Mi erre a garancia?
Nincs garancia. Csak a remény van. Be kell látnunk, Orbán rendszerének meghaladására a demokratikus ellenzék minden korábbi próbálkozása sikertelen maradt. Most viszont, talán… A demokratikus ellenzék pártjai közül többen már belátták, hogy azzal tudnak a reménybeli változáshoz hozzájárulni, ha most lelépnek a politika színpadáról, serény nézőtéri aktivitással segítik a változást legnagyobb eséllyel megvalósítani tudó politikai szereplőt.
Van még párt, amelyik önmagát és hívőit hergelve bízik a lehetetlenben, van még, amelyik egy vicces megoldással próbálkozik. Ők, ezt korábbi esetek igazolják, mostani indulásukkal Orbán hatalomba maradását segíthetik. Ha ennek következményeit csak ők viselnék, mondanám, lelkük rajta, legyen ez az ő döntésük. De sajnos, ami a következményeket illeti, ez nem így van.
Pénteken az MSZP fóruma arról dönt, beáll-e a párt a kormányváltó, politikai rendszerváltó sokadalomba, vagy magára veszi Orbán hatalomban tartásának terhét. E mondatot fogalmazhattam volna egyes szám első személyben is. Mint egykori rendszerváltó szocialista, mint a mostani döntéshozó fórum egyik szereplője. Nekünk, az MSZP közösségének a tét különösen nagy.
Az elmúlt évtizedek tapasztalata, hogy az a párt, amelyiknek a képviselői nincsenek ott a parlamentben, megszűnik létezni. A kérdés számunkra az, hogy a választáson való indulás eredményeként kockáztatjuk-e a kormányváltás, a politikai rendszerváltás sikerét. Az indulással esetleg ott lehetünk a maffiaállamot működtető parlamentben, bábu szerepre kényszerülve, ahogy ez eddig volt - vagy nem indulunk, és ezzel kockáztatjuk a párt jövőbeni működését.
Nekünk most – egyszerűbben fogalmazva - azt kell eldönteni, hogy ország sorsa a fontosabb, vagy a párté? Az én válaszom egyértelmű. Ahogy minden korábbi esetben, most is azt mondom: az ország, az országlakók sokaságának sorsánál nincs fontosabb. Ezt mondta története minden korábbi időszakában az MSZP is. A ma kérdése nem a baloldal parlamenti politikai jelenléte – bár ezt néhány, a korábbi választások alkalmával bizalmat kapó, a kormányváltásban aktív szerepet vállaló egyéni képviselő akár eredményezheti is -, hanem az Orbán-rendszer megbuktatása, ennek sikere.
Ma az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi elégedetlenség nagyobb a világnézeti-értékrendbeli elkötelezettségnél. Ezért mondja a baloldali emberek többsége, hogy az egykori Fidesz-fan nem a szívünk csücske, de ha a damaszkuszi utat végigjárva ő és az általa gründolt csapat indul neki eséllyel Orbán megbuktatásának, adjunk nekik esélyt.
Hogy mi lesz az utolsó rendszerváltó párttal, az MSZP-vel? Amíg társadalmi igazságtalanság van és lesz, addig olyan emberekre, társadalmi kezdeményezésekre, szervezetekre is szükség lesz, akik és amelyek az ellene való küzdelmet vállalják. És ez pártként lehet az MSZP is. A küzdelemhez persze nem elegendő az elszántság, hanem - ahogy ezt egykoron a végvári vitézek mondták - pénzre, paripára és posztóra is szükség van. Hogy ez lesz-e? Nem tudjuk.
De most nem ez az igazi kérdés. A működőképes, a boldogulás feltételeit a társadalom többsége számára békés módon biztosítani képes Magyarország kialakítása - ez a tét. És ez nemcsak a baloldali közösséget terheli, hanem minden magyar embert, akinek a saját élete és a családja sorsa fontos.
A szerző az MSZP alapítóinak egyike, az alapító kongresszuson megválasztott elnökség tagja, ma az MSZP választmányának elnökhelyettese.