A felszínről ugyan ki mondhatná meg, mit forral a mély? Dionisio Pulido (1887–1954) nem sejtette. Aznap is csak, mint rendesen, a kukoricaföldjén dolgozott. Egyszerre morajlást hallott, majd hangos roppanást. A talaj hasadt meg, majdhogynem a talpa alatt. Két egymást keresztező, fél méter mély repedést vett észre. A gazda megnézte magának, azután ismét nekifogott volna a munkának, mert a vetés nem várhat. Ám a föld felfúvódott, a résekből éles sivító hang kíséretében záptojásszagú gőz tört fel, füst és hamu. Pulido, a mesztic földműves 1943. február 20-án testközelből látta a természeti csodát: egy vulkán születését.
Parícutin falu népét nem izgatták a megelőző földmozgások – gyakoriak Mexikónak ezen a középső vidéken –, de a domborulatot megbabonázva bámulták az emberek. A szemük láttára hízott, órák alatt ötven méter magas vulkáni kúp lett belőle, és elkezdett tüzet okádni. Egy szomszéd, Celedonio Gutiérrez leírása szerint mintha a tenger zúgott volna, az alkonyati égboltot hatalmas lángcsóvák festették vörösre – a színpompát a bársonyvirágéhoz hasonlítja. Az apokaliptikus tűzijáték izzó kőzáport zúdított a falura. Muszáj volt elszakadniuk a lenyűgöző látványtól, menteni a családot, jószágot meg amit lehet.
Hajlamosak vagyunk eleve úgy gondolni a tűzhányókra, hogy civilizációnk előtt keletkezett mindahány, ahogyan például a félmillió éves Etna. De ez nem szükségszerűen igaz, hiszen a bolygó belsejében zajló folyamatok bármikor új vulkánokat hozhatnak létre: a tektonikai törésvonalak mentén, a földkérget átszakítva felszínre törhet a forró magma akár ma is. Különösen ebben a jellegzetes mexikói övezetben, ahol kétezernél több hasonló képződményt tartanak számon. A leghíresebb, a Popocatépetl nagy és aktív vulkán, mások kisebbek, szelídebbek; ékkövei a Csendes-óceánt körülölelő parti sávnak, a Tűzgyűrűnek.
A salakkúp végül 424 méter magasra emelkedett ki, mire a Parícutin tűzhányó krátere csaknem egy évtizednyi működés múltán kihunyt (1952). Kitörései miskolcnyi területen okoztak károkat. A lezúduló láva végül elnyelte a névadó falut és a közeli San Juan Parangaricutiro városkát, szerencsére csak később, már az evakuálás után. Mialatt a világ más tájait háború lobbantotta lángra, itt a tudósok előtt nyílt páratlan lehetőség. A helyszínre sietve közvetlenül tanulmányozhattak addig nem vizsgált jelenségeket vulkanológusok, geológusok, szeizmológusok. Munkájuk mérföldkő lett a tudomány fejlődésében.
Nemsokára jobblétre szenderült Dionisio Pulido gazda is, emléktáblája szerint „az első ember, akinek abban a kiváltságban volt része, hogy tanúja lehetett egy vulkán, a Parícutin születésének”. A kukoricásból kinőtt születésnapos földtörténeti értelemben még mindig pimaszul fiatal: 83 éves. Csak nekünk, halandóknak nagy idő ez. Sokan már vissza is merészkedtek a közben újra kizöldült környékre. San Juan templomtornya túlélte a lávafolyamot, ma hátborzongató turistaszenzáció. De ez csupán a felszín, mert bár a tűzhányó szunnyad, odalent most is fortyog a mély.