A biztonság kedvéért megnéztük, hátha átírták közben az átmenetileg alaptörvénynek csúfolt alkotmányt, de nem; a köztársasági elnöknek továbbra is ugyanazok a feladatai: kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Hogy mivel/hogyan, arra nézve nem tartalmaz előírásokat ez a folyton újragyurmázott gránittömb. A jogi mozgástér tág: látszólag az is beleerőltethető – a jogállásba is, meg a bő hatmilliós (plusz reprezentáció) fizetésbe is -, hogy nem mond, és nem is csinál semmit. De vajon a valóságban is belefér?
Tegyük fel például, hogy a békekormány, élve a háborús veszélyhelyzeti rendeletalkotási jogosítványaival, olyan jogszabályt alkot saját magának, amely feljogosítja őt, hogy akár visszamenőlegesen is leállítsa a már több fórumon alkotmányellenesnek kimondott szolidaritási hozzájárulásokkal (a tehetősebb városok mértéktelen megsarcoálásával) szemben indított pereket. Mi lenne a teendője egy ilyen helyzetben a demokratikus államműködés jogvégzett, alkotmánybírói múltú őrének egy ideális Magyarországon? Milyen lépéssel szolgálhatná meg a nép bizalmát és a kiemelt javadalmazást? Mely cselekedetével fejezhetné ki a nemzeti egységet? A hallgatással?
Vagy képzeljük el – ismételten a példa kedvéért -, hogy egy nyilvános lakossági fórumon egyes állampolgárok kérdésekkel provokálják a minisztert (már ez is döbbenet - hogy képzelik?), és órákon belül a kormánytagok asztalán van az információ, hogy ki kicsoda közülük, és milyen bűnelkövetési pedigrével rendelkezik esetleg. Törvénytelen? Naná. Maga a magyar állam működött törvénytelenül, antidemokratikus módon, visszaélve a hatalommal? Hát persze. Nem mond erről valamit véletlenül az alaptörvény az államfői feladatok felsorolásánál?
Aztán itt van, szintén csak képzeletben, a gödi akkumulátorgyár esete. Még mindig túl keveset tudunk róla, de amit tudunk, az is éppen elég ijesztő. Úgy kezdődött, hogy a független hatóságból (alkotmányellenesen, halló!; a ma is érvényes alkotmánybírósági határozatok szerint a környezetvédelem jogszabályban rögzített mértéke utólag legálisan nem csökkenthető) ispánsági alosztállyá, politikai utasításokkal igazgatott végrehajtószervvé züllesztett sóhivatal a maga bölcsességében – nyilván nem parancsra - azt találta papírra vetni, hogy az ország második legnagyobb ipari üzemének nincs jelentős környezeti hatása, tehát nincs szüksége környezetvédelmi hatásvizsgálatra és környezethasználati engedélyre. Miután évek alatt ország-világ számára világossá vált, hogy ez az álláspont tarthatatlan, mert egész Göd a létesítmény környezeti hatásait nyögi, sajátos csiki-csuki kezdődött, amelyben hol megadták, hol visszavonták az engedélyt, mialatt a gyár zavartalanul pöfékelt tovább. Közben dolgozók betegedtek meg vagy szenvedtek el az egészségre ártalmas por- és méregterhelést, egy fél városnyi lakosság bolondult bele az állandó zajba és kamionforgalomba, az állam (a kormány) pedig az indokolt szigorú fellépés helyett közpénz-százmilliárdokkal tömte ki a szennyezőt. Volt itt minden, mint a fideszes mesevilágban: multinacionális nagytőke, halálkufárság, szabadságharc, csak éppen valahogy úgy alakult, hogy a kormánypárt sosem a magyar emberek oldalán állt a történetben. És végül nem a jó győzött: örülhetett, ha meg nem halt.
Végezetül pedig itt az (egyelőre statikus) ágyjelenetről titokban készült kép- és talán hangfelvétel, amely valamiért pont a gödi botrány idején került elő, és a Fidesz-sajtónak rögtön voltak is csatlakozó háttérinformációi róla. Vajon hány demokratikus országban fordulhatna elő, hogy „valakik” egy héten át nyíltan készülődnek a vezető kormánypárt miniszterelnök-jelöltének megzsarolására anélkül, hogy az államszervezet bármit is kezdene a nyilvánvaló zsarolási kísérlettel?
A nemzet egységért most két módon léphetne fel az elnök. Megtehetné mindazt, amire az alkotmány felhatalmazza, vagy – ha nincs hozzá bátorsága – választhatná a lemondást is, de valamit tennie kellene. Egy nagy elődjét idézve: fék helyett lehetne végre akár a demokrácia motorja is.