Amerikába mentem

(„S mégis, magyarnak számkivetve,” József Attila)

Mit ír az ember, ha magyar – teszi fel a kérdést Spiró György egyik fontos esszékötete címében. És mit ír az ember, ha évtizedek óta Amerikában élő magyar? A Budapesten született, gyermekkorát Szamoskéren és Debrecenben töltő, a nyolcvanas években (pontosabban 1981-ben, zsebében huszonöt dollárral és egy hátizsákkal) az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Joseph Hargitai visszaemlékezős, az ÖT oldalán rendszeresen közölt, szépirodalmi igénnyel megírt szövegei most könyvalakban is napvilágot láttak Amerikai Sztahanov címmel.

Gyerekkorom képzeletbeli Amerikájában a végtelenség olyan természetességgel volt jelen, mint a Manhattant Brooklynnal összekötő híd. Walt Disney, Cooper regényei, a New York-i felhőkarcolók, később Jack London, Ernest Hemingway, William Faulkner írásaiban egy a fantáziától és a szüleményektől megtisztított, másik Amerika bontakozott ki, s Joseph Hargitai szövegeiben egy újabb héj kerül le erről a képzelet és regények megalkotta, azokon keresztül elképzelt Amerikáról: emigráns szemmel, megküzdési stratégiákkal, az életben mindig segítségünkre siető iróniával és humorral. Emberek a maguk ügyes-bajos kis dolgaikkal, az élettől kapott ajándékaikkal és terheikkel, győzelmeikkel és vereségeikkel, sebeikkel jönnek-mennek ezekben a szövegekben, s hozzák tudtunkra, hogy az élet annál változatosabb, mint azt elképzelhetjük a komfortzónánkon ritkán átlépő életünknél, s a regényesség nem csak egy jól hangzó, romantikusan túlzó megfogalmazása az elérhetetlennek. 

Joseph Hargitai nem aprózza el: apró történetdarabkákból felépített világában jól esik az elidőzés. Mozaikszerű felvillanások a múltból, a szocialista Magyarországról, a gyermekkor tájairól, figuráiról, barátokról, nagymamáról. „A szívem mélyén analóg lélek vagyok. Régi dolgokra vágyom, történelmi dolgokra. Például Agatha Christie Remington Rand 5 Deluxe írógépére. Ezzel pötyögte le a Tíz kicsi indiánt. Hosszú évek után levadásztam egyet Cos Cob negyedben.” A szövegek helyenként igyekeznek távolságot tartani a tárgyuktól, máshol a salingeri lazaság, könnyedség („Debbie Kramer volt a legjobb csaj az intézetben. Magasan. Lehet, hogy nem az egész egyetemen, mert nagy egyetem volt, és lehet, hogy nem New Yorkban, mert az meg nagy város, de az intézetben tuti, hogy ő volt a legjobb.”) az irónia dominál, majd hirtelen, egy másik írásban azon kapjuk magunkat, hogy olvasóként egy megejtően szép, finom történetbe kerültünk, az érzelmi skálán a tízes számnál tartunk, a szöveg nem enged, az intimitás, a személyesség a hozzáadott érték, valami ismerősség a Vándorünnep záróakkordjaiból. „Elvittem magammal Amerikába azt az utolsó rugdosást a hasában. Azt az utolsó örömet, ahogy meséket súgtunk neki esténként. Mátyás király és a szomorúfűz. Amikor megszülettek Amerikában a gyerekek, vettem neki is kis dolgokat. Kesztyűket, sálakat és később egy teniszütőt. Kinek vetted ezeket, kérdezte a feleségem. Egy más világ, mondom neki. Majd. Lehet, hogy majd egyszer elmesélem.”