Beteg lett a kecske. Rosszabb ez, mint amikor az ember beteg, még akkor is, ha férfi. Mert a nő a hőemelkedést nem is jegyzi, kisebb lázzal pörköltet főz, nagyobbal pedig legfeljebb magasabb dózisú vitaminlöketet vesz magához, mielőtt felporszívóz, míg a férfi a lázmérőnek sem hiszi el, hogy normális a testhőmérséklete. Inkább keres még három másikat a sufni mélyén, hogy összehasonlítsa a végeredményt, majd lakonikusan közli: ezekben a műszerekben nem lehet bízni, hiszen ő biztosan a halálán van. Olyannyira, hogy még a belépőkódjait és jelszavait tartalmazó kis füzetet is az orrunk elé nyomja, hisz ha már végrendeletet ilyen gyorsan nem tud írni, legalább ebben segítse majd özvegyi lépéseinket.
Hanem a kecske, ha beteg, mindjárt egy másik dimenzióban találjuk magunkat.
Előbb csak a fejét szegi lefelé, mintha csak úgy elmélázna, s hosszan bámulná a tél során összegyűlt avardarabokat, vagy azokat az apró kis lyukakat, amiket a jobb idő közeledtével furkálnak a sáros talajba a pockok, hörcsögök, egerek. Kedvetlenebb, mint máskor, s ha eszik is, keveset, még kedvenc almadarabjainak sem örül annyira.
Mivel a szarván néhány birkaszőr szállingózik, előbb arra gondolunk, talán azokkal akasztotta össze a bajuszt, s megrándult a nyaka. Embernél is előfordul az ilyesmi, nem jó olyankor se balra, se jobbra nézni, az már bizonyos.
Bajáról az állat beszélni nem tud, mi tapogatjuk hát végig gerincét, hasát, nézzük, nem fújódott-e fel, nem evett-e meg valamit, vizes kukoricát, bolondító beléndeket, bár az ilyenkor még nem is terem. Mindegy is, hogy mit, tanácstalanságunk nem csitul. Jó hír, hogy eszik, az is, hogy iszik, pisil, bogyózik, rossz, hogy másnapra már felkelni sincs ereje s kedve.
Állatorvost tárcsázunk hát, a tünetek hallatán orvosságot ígér, be is ugrunk érte rögvest a szomszéd falu patikájába, nehogy az időhúzás rontson kedvencünk állapotán. Fecskendőt is mellékelnek a szuszpenzióhoz, abból kell felszívnunk mindennap egy adagot, hogy aztán valahogy a szájába spricceljük, s egy kis vitamint is belediktálunk. Még jó, hogy a kukoricaszemek közé oda lehet csempészni az apró, barna, zselés bogyókat. Kétóránként megyünk megnézni, jobban van-e már.
Közben feltámad a szél, úgyhogy előbb szalmával takargatjuk, aztán egy melegebb gyapjúpokrócot is leviszünk a hátára.
A farm többi lakója tisztes távolból aggódik. A két birka időnként odamegy, ellenőrzi, de az abrakjukat most máshová kell tenni, a beteg társ közelében nem esznek egy falatot sem.
A libák kíváncsian totyognak mellette, aztán egy óvatlan pillanatban elcsennek néhányat a szétszóródott kukoricából. A kutyák, mint két lelkiismeretes ápoló, azonnal a nyomunkba szegődnek, ha látják: a kecskéhez indulunk, s a kapuból enyhe nyüszítéssel jelzik, aggódnak ők is. Velünk együtt várják a reggelt, amikor – s legyen így! – visszakapjuk majd korábbi pajkos, néha konok, néha incselkedő, de mindig kedves társunkat megint.