Biztos, hogy akkor egy életet megmentettem, és aki egy embert megment, az egész világot menti meg – idézi újbudai lakásában István a Talmudot, és ezzel ugyanazt a gondolatot fogalmazza meg, ami bennünk is megjelent a történet hallatán. Számos egy-mondat létezik, amiben az emberiség gyönyörűséges-rémséges történelme mindenestül szintetizálódik, de talán ez van a legközelebb a teremtésben és a pusztításban is utolérhetetlenül kreatív, emberinek előlegezett civilizációnk leírására. István boldog volna, ha ennyi idő után megtudhatná, hogy a gyermek túlélte a viszontagságokat.
– Miután a bepólyált gyermeket átadtam egy felnőttnek, megijedtem és elszaladtam – meséli a továbbiakat István. – Anyukám később alaposan leszidott, hogy akár le is ejthettem volna a kicsit. Igazából azt sem tudtam megállapítani, hogy kisfiú vagy kislány volt. Ahogy arra sem emlékszem, hogy férfi vagy nő lehetett-e az a felnőtt, akinek a kezébe nyomtam a pólyát. Kutya hideg volt akkor decemberben, és mindenki nyakig be volt bugyolálva. Jóformán csak a szemük látszott az embereknek.
Erdei-Brüll Istvánban, aki ma már a magyarosított és az anyakönyvi zsidó családnevét is viseli, az elmúlt évtizedekben időről időre ott motoszkált a gondolat, hogy vajon mi lehet a nyolcvanegy évvel ezelőtt megmentett gyermekkel. Ha túlélte azt a napot és a gettóélet borzalmait, akkor akár élhet ma is.
Ha mára ugyan elhunyt, de a felnőttkort megérte, akkor lehetnek gyermekei és unokái is, akik egy 13 éves kiskamasz kifutófiúnak köszönhetik az életüket.
Nehéz ezt a történetet ugyan szépnek nevezni, hiszen az emberség és az emberiség egyszerre mondott csődöt akkor és ott a náci németek, a magyar nyilaspribékek és a kollaborációra erősen hajlamos lakosság miatt (tisztelet persze a nem kevés kivételnek), de a megmentett életben mégis ott pislákol valami szívet melengető.
– A Síp utca 12.-ben 2016-ban jártam utoljára, amikor a feleségemmel, aki sajnos tavaly elhunyt, megváltottuk a sírhelyünket a Kozma utcai zsidó temető szélső parcellájába – emlékszik István. – A Chevra Kadisa, a Budapesti Zsidó Hitközség temetkezési részlege is ebben az épületben található.
Ahogy sétáltunk a lépcsőfordulóban, élesen bevillant annak a szerencsétlenül járt nőnek a képe a bepólyált gyermekkel.
Később Heisler Andrásnak, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány kuratóriumi elnökének is elmeséltem a történetet. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy a Síp utca 12. épületét valóban érte-e gránáttalálat, mert egy történész ismerősünk szerint nem. András szerint viszont igen, a ház halottainak még emléktáblát is állítottak meséli. Budapest ostromának első napján, 1944. december 10-én gránátbecsapódás következtében heten haltak meg a ház lakói közül. Hatan nők voltak.
Brüll Istvánnak az elmúlt étizedekben két kép rögzült meg az emlékezetében kitörölhetetlenül. Az egyik a Síp utcai lépcsőforduló a halott nővel és a gyermekkel, a másik a kővé hagyott hullahegyek képe a Klauzál téren és a zsinagóga kertjében. A testek, akár a fahasábok, egymáson. Az utcákon heverő holtak látványa, mint meséli, egy idő után objektivizálódott, teljesen hozzászoktak. Mindig akadtak emberek, aki nem hagyták az élettelen testeket az utcán, a házakban, hanem fogták, és a többi tetemhez vitték őket.
Éhség és tisztesség
A magyarországi zsidóság elkülönítésének terve már a márciusi német megszállás után felvetődött, vidéken sok helyütt meg is tették a vonatkozó lépéseket a gettók kialakításával. A megszállás emlékműve már csak a hazai nyilas asszisztencia miatt is hazug ábrázolás. Egy idő után a tehervagonokból álló szerelvények is megindultak a népirtás szürreális megsemmisítőgépezetei, a koncentrációs táborok felé. Horthy kormányzó ugyan egy időre megállította a gettósítás és a bevagonírozás tervét, ám a magyar zsidóság feje fölött továbbra is ott lebegett a pusztítás pallosa. A szélsőjobboldali nyilaskeresztes Szálasi-kormány hatalomra kerülése után novembertől menthetetlen volt a helyzet.
– Ezelőtt én még dacoltam a kötelezettséggel, és az ajtóból kilépve rendre levettem a sárga csillagot a hajtókámról. Így jártam dolgozni kifutófiúként a Deák cipészhez is. Apukám bőripari termékekkel kereskedő ügynökként kereste a kenyerét, így lehettem a méretproblémás cipőkkel kifutófiú. Deáknak a Bérkocsis utca 22. ötödik emeletén volt a műhelye, és a Paulay Ede utcában meg a mai Nyugati téri üzletház helyén volt üzlete – meséli. – Apukám a Dohány utca sárga csillagos, de védett vatikáni házába költöztetett bennünket, ám így sem úsztuk meg, kipateroltak bennünket az utcára, aztán be a gettóba – emlékszik István. – Viszont a gettóba beköltözéskor és a kiköltözéskor is szerencsénk volt. Befelé kis híján elkerültem a szüleimet, és ha ez megtörténik, talán sosem találom meg őket.
Amikor pedig kijöhettünk, akkor egy vidékről betelepített keresztény családot találtunk a lakásunkban. Azóta sem tudok szavakat találni arra, hogy mennyire tisztességes emberek voltak.
Az emeleten egy üresen álló fogtechnikai laborba pakolták be a holminkat, és a világon semmi sem hiányzott belőlük. Libazsír, hús, paradicsomlé, mindenünk megvolt.
A gettóban a Wesselényi utca 8-as házba kerültek. István a kifutófiúi állás után ekkor az ételbeszerzésben szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az utca páratlan oldalán, a Síp és a Kazinczy utca között az udvarban üzemelt egy konyha, ahol a gettólakókra főztek. Több is lehetett persze, hiszen a budapesti gettó két hónapos működésének csúcspontján 70-80 ezer embert is összezsúfoltak néhány háztömbben. István a konyha körül sertepertélt előszeretettel, udvart söpört, vizet hordott, mikor mit kellett, és cserébe néhány szem krumplit, pár sárgarépát kapott. Az ebédet két tejeskannába kimérve kapták, és a tizenhárom éves fiatalembernek jutott a megtiszteltetés, hogy vigyázzon a hatalmas értékre. Ráült hát a kannánkra, és így várta a felnőtteket. – Mindenki nagyon segítőkész volt a gettóban, de az étellel kapcsolatban nem lehettek illúzióink – érzékelteti az élelem értékét. – Éheztek az emberek, és az élni akarás ösztöne mindennél erősebb...
Két évvel idősebb bátyját veszítette el a háború éveiben. Vidéki rokonságukat is megtizedelte a nácik népirtása, többségük koncentrációs táborokban végezte.
Brüll Istvánék 1944. január 18-án, reggel 7 órakor szabadultak a többi elkülönített zsidó családdal együtt.
– A házak között a pincéken át volt átjárás, és egy szovjet katona jött ki az egyik kapualjból – emlékszik. – „Náci jeszty?”, érdeklődött a megszálló katonák felől. Apukám tudott oroszul, ő beszélt vele. Aztán kimentek, és egy festőkocsit láttak a Wesselényi utca 8. előtt, a Goldmark-teremnél. Egy német katona feküdt benne megfagyva. A szovjet lehúzta a „fritz” lábáról a bőrcsizmát, mert neki csak vászon volt, közben megmutatta a karján az elcsaklizott órákat. Az a festőkocsi egyébként a miénk lett, azzal kezdtük el az életünket. Aztán a Dohány utca 57.-ben, ahol a gettó előtt laktunk, elcseréltük egy festővel. Onnan már négykerekű kocsink volt májusig.
Bár micvó megkésve
Erdei-Brüll István 13 évesen készült a férfivá avatására, amire a történelem ismert szeszélyei miatt akkoriban nem sikerült sort keríteni. A bár micvó azonban nem maradt el végleg. István 90. születésnapján – igaz, már nem héberül, mert az nehéz, és feledésbe merült – elmondhatta a Tóra vonatkozó részét hatalmas boldogság és elégedettség mellett. A meglepetést Radnóti Zoltán rabbinak köszönheti, akit nagyon kedvel. Persze, a zsinagóga közönsége is megilletődött volt, elvégre nem mindennapos, hogy valaki kilencvenévesen váljék zsidó vallása szerint is hivatalosan nagykorúvá. Előtte hát az élet. Amiből most már lényegében csak egy tudás hiányzik: él-e még a nyolcvanegy évvel ezelőtt megmentett gyermek, s ha igen, milyen volt az élete.
És ahol várják a híreket
Erdei-Brüll István történetéről a Csányi5 közösségi médiaoldala osztott meg egy videót a héten (Ágoston Viktória munkája.) Csütörtök estig 26 ezren látták, s csaknem 400-an megosztották. Istvánnal együtt is megnéztük. És aztán elindult újra, és megnéztük megint. Belefeledkeztünk. A végén egy elérhetőség található, ahol azok jelentkezhetnek, akiknek tudomásuk van a zsidó hitközség épületének 1944. decemberi bombázásról és bármit tudnak a megmentett kisgyermek további sorsáról. Ez az elérhetőség: [email protected].
