Nagyapám makacs ember volt. Gyerekként hallgatására, szótlanságára emlékszem. Unokáival keveset foglalkozott. Nem játszott, nem beszélgetett velük. Ha mégis, szinte azonnal félresiklott a kérdezz-felelek. Gyakran töltöttük testvéremmel náluk a délutánokat. Szeretetét nehezen mutatta ki. Az ajándékba vett csokit kirakta az asztalra. Ha megkérdeztük, a miénk-e, bólintott. Ritkán ragadta el az indulat. Akkor feltűnően, amikor kiderült, hogy nem ismerjük a rádióműsorokat. Fogalmam sincs, egy kilenc-tízéves gyerek miért éppen ezen a téren mozgott volna otthonosan. Utólag értettem meg szótlanságát.
Apám rendszeresen beültetett bennünket a kocsiba, és már indultunk is Aradra, Kisjenőre, Nagyváradra, ritkábban Temesvárra. Volt, hogy messzebb is elkalandoztunk. Egészen Kolozsvárig, Marosvásárhelyig, Brassóig, majd végül a Székelyföldre. Egy ilyen kiránduláson ismertük meg nagyapánk történetét, aki a Temesvárhoz közeli Lugoson született, ott érettségizett. A kolozsvári egyetem jogi karára készült, amikor vége lett az első világháborúnak. Dönteniük kellett, hogy „felesküdnek-e a királyra”, vagyis román állampolgárok lesznek, vagy mindent ott hagynak. Az utóbbi történt.
Másfél évig vagonban laktak, a család élete nehezen rendeződött. Nagyapám végül hivatalnok lett, de jogász soha. Későbbi feleségét, egy fiumei vámtiszt lányát egy poros alföldi kisvárosban ismerte meg. Soha nem találkoznak, ha nincs Trianon. Hátat fordított szülővárosának, megfogadta, hogy nem teszi be a lábát Romániába. Fogalmam sincs, apám mivel tudta más elhatározásra bírni, hogy aztán egy szombat reggel elinduljunk együtt Lugosra, alig körvonalazott tervekkel. Szerettük volna megtalálni Nagypapi (a családban így neveztük) szülőházát. Csak emlékezetére hagyatkozhattunk.
Az alvajáró biztonságával vezetett oda bennünket. Álltunk a ház előtt, nem tudtuk, mitévők legyünk. Végül becsöngettünk. Egy idős magyar hölgy nyitott kaput. Meglepett volt, amiért jöttünk, majd udvariasan betessékelt.
Nagyapám ötven év múltán ott állt egykori életének színhelyén. Ez utóbbi kinek egy mondat, kinek az egész élete benne foglaltatik ebben a pár szóban.
Elindult a szárazkapun át a kert felé, körbenézett. Olyan egyedül lett hirtelen – hiába álltunk tőle néhány méterre –, amennyire ember csak lehet. Nem foglalkozott velünk. Megfordult, bement a házba, végigjárta a szobákat, halkan beszélt, dünnyögött. Olyasmiket mondott, hogy „ez volt az én szobám”, másutt pedig, hogy „ez apámék hálószobája”. Mentünk utána, ebben az öt-hat szobás polgári otthonban, és gyerekként sejtettem, hogy ezek a pillanatok egyszeriek és visszahozhatatlanok. Ma már tudom, félbe maradt életének darabjait láthatta akkor szétszórva nagyapám. Valamikori világának középpontját elsodorta az idő.
A napokban éppen a születésnapos Kurtág Györgyről olvastam. Megtudtam, hogy Lugoson született. Eszembe jutott erről nagyapám és városa, aminek szülötte volt Horger Antal és Lugosi Béla is. Ők sem maradtak ott. Ki ezért, ki azért, eljött innen.