Akkor értettem meg, mekkorát lehet esni, és estek is sokan, amikor kikerültem tíz éve Skóciába. Itt értettem meg, mit érezhetett a mellőzött Antal Imre a kórházi ágyon adott utolsó interjúban, mikor is egy dobozos sör és egy pakett olcsó cigi feküdt a kis éjjeli szekrényén, vélhetően a riporter adta neki szánalomból. Mit érezhet most Galla Miklós, vagy a haverja Laár András, aki sértetten beszél a családjáról és a követőiről a tanyán, ahova kikerült. Kozsó, az egykori sztár. Zalatnay Cili, aki aggódva várta a Rolling Stones énekesének Budapesti látogatását negyven év után, de a világhírű sztár fel sem ismerte az egykor törékeny kislányt, aki egy órára boldoggá tette egy öltözőben.
Teljesen átérzem a mellőzött művészek rettenetét a kérészéletű valakik, társasági bajnokok szűkölését, mert a bálterem láthatatlan kapuja random adatok alapján eltűnik, és holnap már mások lépnek be rajta, máshol, s bár halljuk a pulzáló zenét, a csiklandozó női kacagást, de az ajtót nem találjuk, megszűnt, tán sosem volt...
Skóciába kikerülve pár nap alatt felmértem, nem csak országot váltottam, de életet is. Ezt csak itt tudtam megérteni, ezeket nem lehet elmesélni, barátaim. Munkássá avanzsáltam, évekig a túlélésért hajtottam. Albérletért, ételért – Maslow-piramis alsóra futott be minden nap a vonatom, s szívtam a fogam, nem mondhattam semmit, én kerestem ezt, s lám, megkaptam.
Néha, mint Pillangónak (Henri Charriére regényében – a szerk.), eszembe jutottak azok az esküdtek, akik a börtönszigetre juttattak. Bosszút forraltam, hogy ha majd egyszer hazajutok, lesz nemulass, rohadékok! Elképzeltem, hogy amikor bukik a rezsim, fehér lovon térek vissza. Azt is kiötlöttem, hogyha visszatérek a tanáriba, milyen poént fogok elsütni, hogy na, kicsit hosszú lett a szünet, de itt vagyok. Láttam magam a szituációban, de ahogy az évek teltek, rájöttem, a tartozkodásom végleges, s bár Pillangónak is összejött a szökés egyik kedvenc regényemben, de az is csak tizedjére sikerült.
Megtanultam várni.
Csendben lenni.
Egyszer találkoztam egy magyar nővel. Egy ismerősünk rokona volt, átjöttek egyszer. Az elején még sokszor találkoztunk magyarokkal, így került ő is a lakásba, a kislányával. Frissen érkeztek, láthatóan nagyon feszült volt, kereste a helyét. Kezet fogtunk, hellyel kínáltam.
– Szia, minden oké?
– Igen, Bonnyriggben lett lakás, meg lett takarító állás a hotelben, nagyon boldog vagyok, anyám is talált munkát, meg a férjem is, futár lett, most már minden jó lesz!
– Miért kerültetek ki?
– A bank elvitt mindent, de mindent, már nem tudtunk annyit dolgozni, hogy akár csak a kamatokat is kifizessük, elmenekültünk...
– Mivel foglalkoztál otthon?
Lesütötte a szemét.
– Közszereplő voltam...
– Parancsolsz?
– Közszereplő, egyszer felléptem a Mónika show-ban, nagy port kavart a történetem. És te, mit csináltál otthon?
Munkásként mutatkoztam be, nem akartam megemlíteni a művészi és tanári karrieremet, és innentől azt hiszem, megláttam az emigránsok megmosolygott, koszlott lódenkabátját. Bezárultam.
Pár pánikszerű hónap után elkezdtem megint festeni Edinburghban. Képeim ismét megjelentek az utcákon, terápiámmá vált a mániám. Realizáltam, hogy itt sokkal több jó helyet találok a festésre, alkotásra és megértettem, új lapot kaptam.
Megláttam azt a hórihorgas töritanárt, aki Egerben maradtam volna, a város bohó művészeként, ebben az unalmas kis szürke zsákfaluban, és megborzongtam egy pillanatra, ahogy megláttam magam Antal Imreként.
Ahogy elkezdtem beépülni a művészeti közegbe, teljesen random emberek kerültek elő, lovam új zablát kapott, és már nem a tanári felé futott a ménes, de új legelőkre.
Pár év után egy társas kiállításra neveztem be. Kifizettem a terem bérleti díját, annak a nyolcadát, lévén nyolcan rendeztük meg ezt az egy hetes karácsony előtti tárlat-vásárt.
A hatodik napon, egy nagyon jól öltözött hölgy lépett be az ajtón és nagyon barárságosan megvillanó szemmel üdvözölt.
– Ahhh, ön itt?
– Igen!
Szerényen meghajoltam, megint jött a bizsergető érzés, hogy igen, megjöttem. Megláttam a tényezőt, aki ismét lehetek, láttam a publikációkat, a nagyobb összegekért eladott alkotásokat, riportokat, mindent. Legjobb angolomat összeszedve próbáltam könnyed, mégis lehengerlő lenni.
– És hol hallott a kiállításról? Hol találkozott a képeimmel?
