Művészek és művészetrajongó honpolgárok – köztük szép számmal országgyűlési képviselők és városatyák – ünnepelték Benczúr Gyulát 1909 húsvét vasárnapján a városligeti Műcsarnokban. Tömeg lepte el a tavaszi tárlat termeit, és egyre nagyobb halom nőtt a hála koszorúiból a kiállítás szenzációja előtt: Benczúr monumentális festménye, a csaknem négyszer hét méteres vászon egy egész falat beborított, méreteivel és színes pompájával minden más képet háttérbe szorított. Millenáris hódolat – nyerte el máris közkeletű nevét a mű, amely azt a jelenetet ábrázolta, amikor az ezredévi ünnepségek alkalmából az országgyűlés két házának képviselői tisztelgő látogatást tettek Ferenc Józsefnél a királyi palota tróntermében.
Mintegy zárójelben jegyezte meg a Pesti Napló, hogy a festő ünneplése mellett még egy hivatalos aktusra sor került aznap, még ha lényegesen szerényebbre is: „Itt említjük meg, hogy a kiállítás igazgatósága ma eleget tett néhai Mészáros Károly fia, Mészáros Tibor felszólalásának, s a kép alá a következő felírással ellátott táblát akasztotta: »Néhai szentiváni Mészáros Károly ajándéka a magyar nemzetnek.«”
Az ilyesfajta kikényszerített elégtétel is jól tud esni az embernek. Különösen, ha korábban egy fővárosi családi ház árát nyújtotta át a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, hogy az állam abból honorálja dúsan az ünnepelt művészt.
Évtizedes, habár nem a nyilvánosság előtt zajló vita végére tett pontot ez a húsvét vasárnapi gesztus. Dr. Mészáros Károly ekkor már tizenegy éve halott volt, alighanem az emléke is kezdett lassan feledésbe merülni. Pedig amikor elhunyt, a lapok hosszú nekrológokban búcsúztatták, egyforma súllyal említve, hogy „a főváros társaséletének egyik legismertebb szereplője” volt, híres táncos, elegáns megjelenésű, férfias szépségű és szellemes úr, aki „nagy házat vitt s szalonjában a legelőkelőbb fővárosi társaság volt otthonos”. Illetve, hogy roppant vagyonából bőkezűen adakozott, a nélkülözőknek, a szegényeknek és a gyámolításra szoruló művészeknek nem volt nála odaadóbb pártfogója.
Volt miből jótékonykodnia, mert bár egy szolid szegedi polgárcsaládból indult, majd orvosként végzett a pesti egyetemen, már katonaorvos korában is hihetetlen ügyességgel és szerencsével kötött üzleteket a tőzsdén. Milliós vagyont szerzett a börzeműveletekkel, hogy aztán főrészvényese legyen a Magyar Jelzálog és Hitelbanknak, illetve felügyelő bizottsági tagja a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnak. Amikor már az Operaház és a Nemzeti Színház orvosi posztjáról is lemondva, egy honvéd törzsorvosi címmel kidekorálva 1892-ben – negyvenhat évesen – nyugállományba vonult, végképp a vagyona gyarapításának és a pénze megfontolt költésének szentelte az életét.
Vásárolt, illetve építtetett például tizenhárom bérházat Pesten. Köztük négyet az épp kialakulóban lévő Nagykörúton, beleértve azt az igen míves, faragott kővel burkolt épületet is a József körút 7. alatt, amelynek első emeletén berendezte a család reprezentatív otthonát. A házak jövedelméből és a jelentős részvényvagyon osztalékaiból aztán temérdek nemes célra jutott. Az újságírók 1898-ban bekövetkezett halálakor úgy számolták, az utolsó években 150 ezer forintot fordított jótékonykodásra: kórházi ágyalapítványokat tett a szegények javára, nélkülöző gyermekeket támogatott, megvásárolta Horváth Árpád könyvhagyatékát a tudományegyetemnek, vett egy értékes éremgyűjteményt a Nemzeti Múzeumnak, tízezer forintot adott a tudományban jeleskedő orvosok jutalmazására, megduplázta a Petőfi Társaság alaptőkéjét, magyar témájú és dallamvilágú operára, nemzeti színműre írt ki pályázatot.
Mindezért már 1895-ben elnyerte az uralkodótól a nemességet, de csak a halála előtt egy évvel megfogalmazott végrendeletében tette fel az i-re a pontot. Meghagyta örököseinek, hogy hatalmas summát, 32 ezer forintot juttassanak el a halálát követő három év során a vallás- és közoktatásügyi miniszter kezeihez, amely a „Benczúr-féle nagy koronázási kép megvételére lesz kifizetendő”.
Figyelemre méltó részlet, hogy Mészáros Károly egyértelműen koronázási képet említett, miközben a végrendelet kihirdetéséről tudósító Magyar Újság már a temetés utáni napon arról írt, hogy az óriási összeget egy „Benczúr által festendő képre” hagyta, „mely a millenáris országgyűlést örökíti meg”. Ugyanilyen beszédes apróság, hogy a Szalon újság, amely 1902 nyarán szenzációként tálalta, hogy Mészáros Károly öröksége egy nagyszabású festményben is tárgyiasul, így írt: „megbízta jeles mesterünket, Benczúr Gyulát a fölvonulási jelenetnek megfestésével. A nagy vásznon hűen lesz megörökítve e ragyogó kép s az, Mészáros Károly áldozatkészségéből a nemzetnek ajándékozva, az új parlamentben lesz elhelyezve.”
A millenniumi díszfelvonulást eddigre már rég megfestette Eisenhut Ferenc, de ez az elírás is arra utal, hogy a háttérben bonyolult machináció, némi tisztázatlanság és sok feszültség volt a kép körül.
Egyáltalán, a következő évek összes híradása azt mutatja, hogy míg a család olvasatában Mészáros Benczúrral összejárva, a részleteket is megtárgyalva alakította ki a hatalmas vászon koncepcióját, az állami nyilatkozók – sőt maga a festő is – elsősorban azt hangsúlyozták: a Műcsarnokot megálmodó Szmrecsányi Miklós volt az ötletgazda, Benczúr már a millenniumi év után elkezdett festegetni, és Mészáros csak később, készséges szponzorként került be a történetbe.
Hogy pontosan mi és hogyan történt, azt lehetetlen megmondani, de a levéltári iratok alapján egyértelmű, hogy a család a végrendeletnek ezt a pontját kifejezetten vonakodott végrehajtani. 1899-ben átadták ugyan az első részletet a minisztériumnak, de a következő években már nem fizettek, bármennyire kötötte is az ebet a karóhoz az állam képviselője, miszerint „a Benczúr-kép elkészítésének az időpontjához az örökösöknek semmi közük nincs, ettől a kérdéstől az ő fizetési kötelezettségük s a részletek esedékességi határideje egyáltalán nem volt és nincs kötve. A megállapodás, mely Benczúr Gyula és az államkincstár között jött létre, csakis e két felet érdekli.”
Aligha független ettől a hangnemtől, hogy az özvegy és három fia képviseletében eljáró gondnok, Laner Viktor altábornagy az örökösök nevében megmakacsolta magát. Végül sikerült elérnie, hogy a megállapodásba kerüljön be egy tíz éves határidő, azaz Benczúrnak 1909. április 14-ig kelljen átadnia a festményt. De hiába kapott ígéretet, hogy kamatokkal kapják vissza a pénzt, ha a kép végül nem készülne el, 1902-ben inkább engedte a bérházakra ráterhelni a tartozást.
Amitől az események kétségkívül felgyorsultak. 1902 novemberében arról adott hírt a Budapesti Hírlap, hogy „a kormány megbízásából” épp az országgyűlés két házának a király előtt való hódolását örökíti meg Benczúr Gyula, aki már évek óta dolgozik a vázlatokon. Az óriási vásznon már látható a királyi pár, Szilágyi Dezső képviselőházi és gróf Károlyi Tibor főrendiházi elnök alakja, és a mester úgy tervez, két éven belül befejezi a művet. Másnap aztán jött a helyreigazítás is, miszerint „hiteles forrásból” úgy értesült a lap, a festmény valójában a nagylelkű emberbarát, néhai szentiváni Mészáros Károly adományából készül.
A két évből végül hat lett ugyan, de a festmény – amelynek elkészítéséhez még Benczúr epreskerti műtermét is át kellett építeni – végül valóban a kor reprezentatív alkotása lett. Hetvennél több hiteles arckép került fel a vászonra, köztük özvegy Mészárosné apja, Ribáry József és az adományozó legjobb barátja, Rohonczy Gedeon portréja is. S bár Gerő Ödön epésen jegyezte meg, hogy „nagyszerű arcképcsoport, de nem történelmi festmény, noha történelmi tárgya van”, a közönség imádta a színpompás, brokátban, aranyban, ékkövekben fürdő látványt, amelyről heteken belül elkészültek az első, kicsinyített reprodukciók, hogy aztán számos iskola és hivatal kötelességének érezze kiállítani belőlük egyet.
Maga a festmény viszont a tavaszi tárlatot követően lényegében eltűnt a közönség szeme elől, mert a Szépművészeti Múzeum Történelmi Arcképcsarnokában helyezték el, amely a Magyar Tudományos Akadémia legfelső emeletén porosodott. Egészen 1928-ig maradt ott, amikor végre eljött a Mészáros-leszármazottak nagy pillanata: Zsitvay Tibor képviselőházi elnök átszállíttatta a vásznat a Ház olvasótermébe, a honatyák pedig a jegyzőkönyvben mondtak köszönetet a családnak a „hazafias elhatározásért”. Ekkortól nem volt olyan jeles látogatója a Parlamentnek – legyen az László Fülöp portréfestő vagy Lord Rothermere, a magyar revízió támogatója –, aki ne fejezte volna ki a hatalmas kép láttán érzett elragadtatását.
Aztán 1940. február 28-án úgy döntött az Országgyűlés, hogy Horthy kormányzó húszéves jubileuma alkalmából átviteti a festményt a királyi palotába, elvégre az ábrázolt esemény is ott, a trónteremben zajlott le. Ekkortól látogatási időben a jegyet váltó turisták is megnézhették a képet. Amely végül ugyanott, a palotában lett a lángok martaléka, amikor 1945 elején, a Vár ostroma során napokig égett minden, amit a királyt csak alkalomszerűen látott díszteremsorban felhalmoztak.
A festményből nem maradt más, mint a rengeteg reprodukció és egy nagyméretű vázlat, amelyet még Benczúr ajándékozott szülővárosának, Nyíregyházának. Mészáros Károlyra persze még ennél is kevesebb emlékeztet: a József körút 7. homlokzatán, a kapu fölött ma is ott van a monogramja, igaz, a házból semmi sem maradt – már egy modern szálloda rejtőzik a faragott házfal mögött.
